Létezik valahol Európa – méghozzá uniójának is a – közepén egy büszke kis országocska, amelyet Szlovákiának is szokás (egyes megtévelyedettek, másoknak megfelelni akarók szerint) becézgetni. Napjainkban nagyjából a pubertás korát éli, s mint olyan, nagyon dacos arcát próbálja minden oldalra mutogatni, sőt, oroszlánként is üvöltetné még éppen alig mutáló hangocskáját, körmeit is villogtatná a figyelmetlen bámészkodóknak, de csak a piszok látszik ki alóluk! Láthatóan nem tud mit kezdeni önmagával, mert valamennyi körülötte levővel baja van. Mint ebben a korban általában szokás, főleg az idősebbekre, tapasztaltabbakra, Uram bocsá – okosabbakra haragszik kegyetlenül, s minden áron eszét szeretné fitogtatni, osztogatni… (ami meg még nincs)!
A jó és gondos szomszédok türelmesen próbálják megértetni vele, hogy majd egyszer ő is nagykorúvá érhet, de azt bizony nagyon elő kell készíteni méghozzá együttesen, és ami a legfontosabb – az idő kerekét nem lehet felgyorsítani!
Gondolom a „tanmese” folytatása teljes mértékben fölösleges, mindenki tudja már a gondos szülő nevét is, hogy a többiről – mármint hogy mi is mindebből a tanulság -, már ne is beszéljek.
Tegnap Pozsonyban meglátogattuk (volna) ennek az országocskának két kis durcás „erős emberét” is, bár ők maguk nem álltak velünk szóba, hiszen épp elég – a mi adóinkból is – jól fizetett munkatársuk van, nehogy már szóba álljanak holmi „hontalan jöttmentekkel”, akik meg szerintük bizony jobban tennék, ha nem is lennének! A régi, kicsit unalmas, de a magunk fajta számára jól ismert nekünk szánt mondataikat szerintük igazán megfogadhatnók, és ama bizonyos európai nagy folyó túlsó partjára úszhatnók, evezhetnénk, vagy csak simán szárazon vagy folyó felett átívelő – mindenféle jöttmentekről – elnevezett hidakon átsétálhatnók, magyarán: elmehetnénk a fenébe!
De NEM! Mi azért sem értünk a „szép szóból” – csak azért is ragaszkodunk minden felvidéki röghöz, mert ugyebár konok, „szittyafajta”, ez a magát több ezer évesnek tituláló, a Kárpát Medencébe (elnézést iskolaügyi miniszter úr) „görbe lábú rusnya lovakon” bepofátlankodó csúnya magyar! Aztán meg itt mindenféle (pozsonyi) csatákban diadalt arat, török népeket is kiebrudal, nem akármilyen értékeket létrehoz, épít, szépít, óv és védelmez! Nahát! Lehet ezt tűrni? Hát bizony nem!
Majd megmutatja a kis csenevész „fenevad”, hogy lesz itt aztán olyan alkotmány, melyben senki nem szerepel, csak ő maga, lesz itt olyan, saját, alkotmányt is – jó magasról, többszörösen is – leköpködő törvény is – jogi végzettség birtokában -, hogy csak na! Nehogy már a befőtt tegye el a nagymamát! Meg perszehogy lesz itt olyan „legfölsőbbik taláros testület” is, amely kizárólag politikai széljárásokra reagál érzékenyen, nem pedig a törvény őrzőjeként működik!
Hogy miért mégis mi öten? Egyszerűen azért, mert igazunk van, mert nekünk jogaink is kell, hogy legyenek, mert csupán megkopasztott, megalázott őseink emléke mellett bizonyos elveinknek is szeretnénk megfelelni, de az is lehet, hogy abba a bizonyos pohárba végre tiszta vizet szeretnénk önteni! Hogy miért? Csupán csak azért, mert ELÉG VOLT!
Eddig a mese. Tisztelettel megkérdezem, kedves felvidéki magyarok és „felvidéki magyarok”:
nem lehetnénk végre egy kicsit többen, egy kicsivel bátrabbak, egy kicsit autonómiában is gondolkodók?! Mekkora legyen az a vekker, amely a mesék, az álmodozás és trehány nemtörődömség után legalább kora délelőtt felébreszt mindenkit?! Mert bizony a reggel már elmúlt!
Fehér István, kettős állampolgár, Felvidék.ma
