Előző írasaimban ismertettem, mi minden utal arra, hogy ezen a vidéken pár ezer évig a békeszerető miwok indián törzs élt. Rátaláltam a gondosan ápolt és a szokásaikat ismertető táblákkal ékesített ösvényre, az ösvény végén imitált wingvamokra hasonlító tákolmányokkal. Egyes helyeken táblák jelzik, hogy ez a legelő, vagy erdőség egykor a miwok törzs tulajdona volt. Volt! Gyönyörűen gondozott indián parkban jártam Novatóban, vagy a Tanarisz indián hercegnőről elnevezett csodaszép állami 
parkban. Indián hercegnő? Ez a tábla kissé meglepett, igaz, itt sem az őslakók írták saját történelmüket, hanem mások, ez nekünk, magyaroknak nagyon is ismerős. Xantus János és a tájékoztatást szolgáló tábla az indián ösvényen arról tanúskodik, hogy kisebb falvakban, házakban éltek, némelyeknek foglalkozásuk is volt, ez még 1868 körül volt, ott ahol még némileg szabadon élhettek. Ezt a földink ránk maradtak rajzai is bizonyítják. A másik kérdésem talán az lenne, hová tűntek a falvak és a bennük élő pár ezer miwok indián? Ezt a továbbiakban inkább nem fejtegetem. Egy másik tábla is meglepett ezen az úton, miszerint parkot látogatni csak a megszabott időben, naplementéig lehet. Ezt követően az út mindkét oldalát lezárják sorompóval. Az előző kaliforniai utam tapasztalatai alapján igyekeztem ismét összeköttetésbe lépni az indiánok néhány megmaradt képviselőjével, ismét a novatói indián múzeumon keresztül. Annak ellenére, hogy a múzeum átrendezés miatt zárva volt, mégis sikerült. A fogadtatás nagyon szívélyes volt, átadtam nekik a Dunatáj azon két számát, amelyben róluk írtam, továbbá a gyűjteményemből Xantus János rajzainak és indián-magyar szótárának másolatát. Ezek eredetijei 1860-ból származnak, és bizonyítékai az itteni, korabeli indián kultúrának. Földink nagyon jó viszonyba
került velük, tudományos munkája mellett gyógyította őket, olyan sikeresen, hogy amikor az indián főnök fiát meggyógyítva, túltett a törzs sámánján, csodaorvosnak tartották. Ajándékaim által legalább ismét fölelevenedik és nem megy feledésbe az indiánok körében Xantus János emléke, akit itt Vetcsey néven is ismertek. Erre a találkozóra már otthon fölkészültem, s az említetteken kívül ajándékba hoztam egy turulmadaras emblémát, mint a magyarok totemállatát, s az átadásnál elmondtam a turullegendát, Emese álmát, Álmos vezér történetét, és a turulmadár szerepét nemzetünk történetében. A turulmadár legendája nagy tetszést aratott, és az embléma becses helyre került a törzs múzeumában. Közben meghívtak egy indián ünnepségre is, remélem eljutok. Látogatásom végén barátságunk jeléül megkínáltak indián gyógyfüvekből főzött teával, mert a békepipa néven ismert barátságpipa közös elszívása a jelek szerint már kiment a divatból.
Képek: Xantus János rajzai
DUNATÁJ HETILAP
