Kisdiákként tanulási nehézségekkel küszködött, a matek érettségin pedig megbukott. Mivel nagyon lassan olvasott, ezért élete első könyvét csak tizenkét évesen olvasta el – hosszú két hét alatt nyolcvan oldalt. Mivel azonban irodalomszerető családban nőtt fel, vonzotta őt a könyvek misztériuma. Mindezekről lazán mesélt az est házigazdájának, Bödők Gergely történésznek a Rév-Magyar Kultúra Házában a Kikötő – Polgári Szalon legutóbbi vendége, a szentesi származású, Budapesten élő író, újságíró, gasztrotörténész, Cserna-Szabó András. Neki oly´ annyira sikerült legyőznie a betűket, hogy az eddigi munkásságáért több más díj után, 36 évesen megkapta a József Attila-díjat.
Miközben az „örökifjúnak“ tűnő, a naptár szerint azonban márciusban már az 50. életévét betöltött „betűmágus“ a sörét kortyolgatta, a tabutémákat sem kerülte ki. A műsorvezető úgy mutatta be őt, mint a tollforgatót, aki a chips-reklámtól a regényig már sokféle dolgot írt, de leginkább novellistának tartja magát. A jeles vendég elárulta: korábban sosem foglalkoztatta őt az életkora, de az ötödik X közeledtével már furán érezte magát, rettegni kezdett, hogy talán szerveznek neki egy nemkívánt meglepetés-bulit, ahol majd agyonszeretgetik őt.
Ezért a hazai ünneplés helyett inkább Németország felé vette az irányt. Bebarangolta a felső-bajorországi Ingolstadtot, ahol az orvos nagyapja a II. világháború alatt hadikórházat vezetett.
„Kiderült, hogy az a világ egyik legmágikusabb városa, ahol a középkori tudós, Faust is élt, Mary Shelley Frankenstein című művében pedig azton helyként jelent meg, ahol Victor Frankenstein tudós megteremtette a szörnyet. A bajor illuminátusok titkos társasága is e városban alakult meg, s 1472 – 1800 között ott működött a később Münchenbe átkerült német egyetem. Megrázó élmény volt betölteni az 50. életévemet, de nagyszerűen telt az utazásom“ – árulta el.
Mivel az életjubileumok kapcsán sokan mérleget készítenek, ezért Gergely arra is kíváncsi volt, hogy a vendége elégedett-e mindazzal, amit eddig elért.
„Belőlem mindig hiányzott a karriervágy, a teljesítési kényszer. Nem voltam jó tanuló, nagyon nehezen olvastam, ám az én gyermekkoromban még nem nyilvánították diszlexiásnak a hozzám hasonló gyerekeket. Mivel olyan családban nőttem fel, ahol a polcok tele voltak könyvekkel, s rajtam kívül mindenki sokat olvasott, a könyvek tartalmát pedig megbeszélték egymással, baromian idegesített, hogy én mindebből kimaradok. Ezért tizenkét évesen nekigyürkőztem, s két hét alatt elolvastam a 80 oldalas Rákóczi hadnagya című könyvet, majd a Piszkos Fredet. Amilyen gyorsan az anyu olvasott, olyan gyorsan el is felejtette a leírtakat, az apu pedig lassan olvasott, de szinte minden szó szerint megmaradt benne. Nos, én a szüleim keveréke voltam: lassan olvastam, és rögtön elfelejtettem azt, hogy mit is“ – idézte csöppet sem szépítve könyvszeretete kezdeteit.
Hozzátette: azt azonban egyre jobban érezni kezdte, hogy a könyv egy akkora misztikum és királyság, hogy ahhoz egyszer valami köze lesz.
„Sejtettem, hogy azt talán árusítani vagy nyomtatni fogom, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer író leszek. Mi tagadás, mindmáig csak két dolog tud igazán lenyűgözni: a könyv és a bakelit lemez. Egyre többet olvastam, más nem is érdekelt. 1992–1997 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója voltam, s háromféle lehetőség kínálkozott: a diplomaszerzés után pedagógus, újságíró vagy kutató leszek. Tanítani vagy kutatni nem akartam, mások véleményére pedig nem voltam kíváncsi, ezért inkább író lettem, mert valaki azt mondta, hogy annak sosem kell korán kelnie. Most ott tartok, hogy a novellaíró szemináriumokon, írósulikban ifiknek magyarázgatom, hogy mitől rossz egy novella vagy regény. A megírandó műveim kapcsán pedig kutatnom is kell, tehát attól sem mentesültem“ – idézte fel saját pályaválasztását.
Nos, András 1997 óta rendszeresen publikál novellákat, esszéket, gasztronómiai írásokat… 1998–2000 között a Sárkányfű című irodalmi és művészeti folyóirat prózarovatát szerkesztette. 1998–2001 között a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként dolgozott. 2006–2009 között a Unit magazin főszerkesztője volt. 2012-től a Hévíz című irodalmi lap szerkesztője, 2018-tól pedig főszerkesztője.
„Elsősorban novellistaként határozom meg magam, bár a novellistákat tájainkon kevesebbnek tartják, mint a regényírókat. Én nem értek egyet azokkal, akik azt állítják, hogy a novellista az, aki ugyan lehet tehetséges, de még nem tanult meg regényt írni. Úgy gondolom, hogy a novellista mindig a „valóság-trambulinról“ rugaszkodik el, folyamatosan szórja a saját élettapasztalatait, míg a regényíró egy elszigetelődő „barlanglakó“, akinek nincs köze a valós élethez. Novellaírónak lenni egy habkönnyű létezés akkor is, ha nálunk lenézett ez a műfaj. Többek között Hemingway, Hajnóczy is bebizonyította, hogy ez a tömörítés művészete, hiszen a legkevesebb szóval kell elmondani a lényeget, vagyis egy kavicsban kell ábrázolni az univerzumot“ – magyarázta a több mint húsz saját könyvvel büszkélkedhető író, aki az elmondottak ellenére nem „csak“ a novella-, esszé-, gasztroesszé-, gasztrokrimi-, versparódia-, hanem a regényírás terén is bizonyított.
Arra a kérdésre, hogy mit tart az eddigi „csúcskönyvének“, nevetve válaszolt: „Nem tudok ilyet mondani. Az az igazság, hogy önvédelemből sosem szoktam még egyszer elolvasni – értékelni a saját könyveimet. Talán azért, nehogy utólag kiderüljön valamilyen probléma, esetleg hiányérzetem legyen. Anélkül is örök lelki stresszben él egy íróember, hiszen sosem tudhatja, hogy amit csinál, azt jól csinálja-e, s azt sem, hogyha volt is tehetsége, az még meddig fog tartani. Csak írok, amíg tudok…“.
Leszögezte: az írósulikban senkinek sem tudja átadni a sikerkönyvek bevált képletét, ahelyett praktikus jótanácsokkal szolgál a pályakezdőknek, akikről gyorsan kiderül, hogy tehetségesek-e, vagy inkább más pályán kéne próbálkozniuk.
„Nem azt szoktam nekik elmondani, hogy mi a jó az írásukban, hiszen a fogdoki sem a jó fogakat húzza ki, hanem a romlottakat. De vannak olyanok, akik megsértődnek az őszinte véleményeken. Nos, az igazi profi sosem sértődik meg, csak a nagyon amatőr. Azt vallom, hogy a művei megjelenése előtt őszinte visszajelzéseket kapni, például a szerkesztőktől, minden író számára ajándék. Bár Darida Benedek az állandó szerkesztőm, folyamatosan további szerkesztőkkel is együttműködöm, és kíváncsi vagyok a véleményükre, amelyek hallatán akkor sem sértődöm meg, ha rámutatnak a hibákra“ – hallhattuk a továbbiakban.
Arról is beszélt, hogy a másik énje a gasztrotörténész, aki úgy látja, hogy nagyon leértékelődött a magyar gasztrokultúra.
„Hiányzik a magyar gasztrotörténet, pedig a gasztronómiának is az identitásunk részéve kéne vállnia! Úgy látom, hogy a konyhaművészet nem vált a civilizációnk, a kultúránk részéve, pedig szügyig járunk a zabálásban. Ahelyett inkább csak a vélt magaskultúrával foglalkozunk, a gasztronómia pedig továbbra is a néprajz hátsó fiókjának számít. Én nem szakácskönyveket írok, hanem például a 77 magyar pacal. Avagy a gyomor csodálatos élete című korábbi könyvemben megírtam az általam nagyon szeretett, ám sokak által lenézett pacal történetét 77 receptben, abban kitérve a pacal és az irodalom kapcsolatára is“ – tudatta a hallgatósággal.
Majd azt is megjegyezte, hogy bár már 32 éve Budapesten él, de ott mindmáig vendégnek érzi magát: „Megőriztem a szentesi identitásomat, de máshol már nem tudnék lakni, mint Budapesten. A Nyugat nemzedékéhez tartozók többsége is máshonna került oda, akárcsak én. Fővárosszerte már sok helyen éltem, s mindig fontosnak tartottam, hogy minden városrészt alaposan megismerjek, belakjak a magam számára“.
Végül a Révben is árusított és általa szívesen dedikált legutóbbi könyvéről, Az utolsó magyarok címmel „nemmegírt történetekről“ elmondta: „Ebben az idén megjelent könyvemben felmutattam egy tablóképet arról, hogy milyenek is vagyunk mi, mai magyarok. Hangsúlyozva: látom az alagút végén a sötétet, s ha így folytatjuk, betemet minket a saját szemetünk. Persze, nem csak minket, magyarokat, hanem en block, minden Föld-lakót. Tudatosítani kell, hogy az emberi létezésnek gyorsan vége lehet, talán öt vagy ötven év múlva, de ötszázat már nem mondanék…“.
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
