Czingelék portája nem üt el a többi, szomszédos háztól. A hetvenes-nyolcvanas évek egyemeletes családi háza kívülről nem sejteti, hogy a szorgalmas mesterember kedvtelése már több mint hobbi, művészetnek is nevezhető. A házigazda halk szavú, csendes és rendkívül szerény. Pedig otthonában olyan alkotások sorakoznak a falakon, amelyekre joggal lehetne büszke.
– Őrsújfalusi születésű vagyok, ott jártam iskolába, s a mai napig elszomorodom, amikor kinézek a busz
ablakán és látom hulló vakolatú iskolámat. Apám kőműves volt, s családi hagyomány, hogy egymásnak adjuk át a szakmai fogásokat. Mellette tanultam, de nem csupán a szakmát, hanem azt is, hogy a jó munkához kitartás és türelem is kell. Felsorolni is nehéz lenne, hogy hol is jártam építkezéseken, az azonban biztos, hogy minden esetben a jól végzett munka örömével és a megrendelő megelégedésére adtuk át a munkát. Teljesen autodidakta módon megtanultam gitározni, a testvéremmel együtt pengettük a húrokat, még villanygitárt is vettem, hogy a szólók jobban érvényesüljenek. Idővel azonban azt éreztem, hogy egyre inkább érdeklődöm a művészeti alkotások iránt, igyekeztem megismerni különféle korok stílusait. Könyveket olvastam, albumokat lapozgattam a festészetről. Egyszer azután, amikor egy barkácsáruházban vásároltunk, lecövekeltem egy pult előtt. Fafaragó eszközök, vésők, vájók sorakoztak rajta. Szinte könyörögtem a feleségemnek, hogy vegyünk egy ilyen készletet. Korábban még nem foglalkoztam fával, talán meg is döbbent, de nem kérdezett semmit, csak intett, hogy tegyem a kosárba – mondja István, azután megvárja, míg Eszter, a ház asszonya elénk teszi a kávét. Ő is bekapcsolódik a beszélgetésbe: – Akkor már jó pár éve éltünk együtt, s tudtam, hogy feleslegesen nem vesz semmit. Én nem tudtam, hogy mit akar csinálni, de azt igen, hogy jó kezekbe kerülnek majd a szerszámok.
– Nem tudom, hogyan alakult ki nálam ez a képesség, de gyorsan tudok dönteni és ritkán tévedek. Így voltam az asszonnyal is – neveti el magát István. – Fiatal legényként elmentem a haverokkal öntözni, s az egyik szentpáli háznál megakadt a szemem az egyik kislányon. Csinos volt, mosolygós. Rögtön tudtam, hogy ő kell nekem. Udvarolgattam, azután összeházasodtunk. Hát ennek már több mint négy évtizede. Két gyönyörű kislányt szült nekem, Esztikét és Angelikát, akik révén most négyszeres nagyszülők vagyunk, három fiú- és egy kislányunokánk van.
Meséli, hogy a fafaragókészlet boldog tulajdonosaként sokáig csak ismerkedett a különféle faanyagokkal. – Mindegyik másként viselkedik a véső és a kalapács alatt. Másként futnak a szálak, másképp hasadnak. Ahhoz, hogy jó minőségű alapanyagom legyen, két-három éven át szárítom a fát. Legszívesebben a gyümölcsfákból faragom ki a képeket, cseresznyéből, dióból, de faragtam már akácfából is. Sokáig úgy dolgoztam, hogy egy híres festményt másoltam le, de idővel már fából készült szobrokkal is díszítettük a lakást. Nagy titokban azután elkészítettem a saját arcképemet is, ráadásul profilból. Csak azután faragtam meg a feleségem és a lányaim arcképét, amikor láttam, hogy az enyémmel sikeresen megbirkóztam. Arra, hogy elégedettek voltak ők is, bizonyíték, hogy felkerülhettek a falra. Királyportrék, parasztemberek, mellszobrok sorakoznak a lépcsőház előtti galérián, amire különösen büszke. A Feszty-körkép kicsinyített mását faragta meg, ráadásul úgy, hogy még a lépcsőzet emelkedésével is számolnia kellett. – Három napig tartot, míg felszereltem a falakra a körképet, ami összesen 74 kilót nyomott. Ez is egy hirtelen jött ötlet volt, amivel azután mondhatni éveken át küszködtem, de boldog voltam, amikor elkészült. A fa nem olyan, mint a vászon, amit bármikor át lehet festeni, ha a mester hibát vét. Ha túl mély a véset, már más a fényviszony, ront az összhatáson. Bizony az is előfordult, hogy eldobtam a félig kész faragást, hónapokon át rá sem tudtam nézni.
Szinte szégyenkezve mondja, hogy sokszor átélte már az „alkotói válságot”. Volt, amikor hetekig nem vette kezébe a vésőt. – Ilyenkor ideges vagyok, nem találom a helyemet, inkább olvasgatok, tévézek, azután rájövök arra, hogy mit is kell csinálnom. Bemegyek a műhelybe, kezembe veszem a szerszámokat és a kalapácsot, s pontosan tudom, hogy hova is kell ütnöm. Én is olyan vagyok, mint az a szobrász, akitől, amikor megkérdezték, hogy hogyan is készült el a műve, azt mondta, hogy az már kész volt, benne volt a kőben, csak a felesleget kellett levésni róla…
DUNATÁJ HETILAP/dunataj.sk