Elértek a siker kapujához
az értük dobogó lányok.
Az év utolsó hónapjaiban a hazai JOJ tévé gondoskodott arról, hogy a Komáromi járás és lényegében az egész Felvidék egy emberként izguljon két izsai srácért, akik a Česko-Slovensko má talent tehetségkutató versenyben egészen a döntőig eljutottak. Igaz, értük dobogott még párszázezer tinédzser szíve is, hiszen a Szabó ikrek nem csupán versenyzői voltak a műsornak, hanem romantikus dalaikkal hatalmas szurkolótábort is „összeénekeltek”. És végül megtörtént a csoda is, a döntőben az előkelő ötödik helyet vívták ki maguknak.
Az óév utolsó napján az ikerpárból csak Tamást találtuk odahaza, Péter a verseny izgalmait trencséni barátnőjénél pihente ki. Adódott a kérdés: Az életben is olyan egyformán gondolkodtok, mint amennyire hasonlítotok egymásra?
– Dehogy! Lehet, hogy külsőnk hasonlít, de teljesen különböző egyéniségünk van. Igaz, vállvetve haladunk egymás mellett, mindenféle rivalizálás nélkül jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. A Komáromban befejezett alapiskola után Érsekújvárba mentünk és asztalosok szeretünk volna lenni. Szerettük a fa illatát, de végül rájöttünk arra, hogy egyikünk sem akar bútort, ablakot, sámlit gyártani. Együtt jelentettük be szüleinknek, hogy meggondoltuk magunkat és inkább a vendéglátóiparban tevékenykednénk. Mit mondjak, hallottunk egy mély sóhajt, ami egyben a beleegyezés is volt. Azóta a II. lakótelepi szakközépiskola diákjai vagyunk pincér-szakács szakon. Mindketten elhatároztuk, hogy befejezzük a szakmunkásképzőt, azután még két évig itt tanulunk és leérettségizünk.
Más nem tétovázna és azonnal kihasználná a tehetségkutatásonkivívott ismertségetés lehetőséget.
– Más igen, mi nem. Igaz, hogy hatalmas lehetőséget jelent számunkra ez a nem várt siker, de azt is tudjuk, hogy biztos talajon kell állnunk, ha érvényesülni akarunk. Korábban minden izgalom nélkül elmentünk falunapokra, előkaptuk a gitárt és énekeltünk. Háromszáz-ötszáz néző előtt. A döntő nézőterén viszont háromezer ember ült, ez bizony különbség…
Hogyan lehet a falunapokról a tehetségkutató döntőjéig eljutni?
– Először a komáromi válogatón vettünk részt, azután Brünnben volt egy középdöntő, végül Pozsonyban kellett bizonyítanunk. Komáromban ráadásul egyedül kellett színpadra lépnem, mert Pétrernek halaszthatatlan dolga volt, így az a faramuci helyzet állt elő, hogy a Szabó ikreket egyedül képviseltem, CD-ről gitározott Péter, én meg énekeltem. Sokáig kétséges volt, hogy egy ilyen foghíjas produkció után továbbjutunk-e. Végül a zsűri gy döntött, hogy szeretné megismerni a testvéremet is, így továbbjutottunk. A brünni középdöntőben már attól is megizzadtunk, hogy többezer jelentkező között kell elnyerni a zsűri (Lucie Bílá, Leoš Mareš és Jaro Slávik) bizalmát. Két héten át tartott a selejtező és az eredményhirdetésen mi magunk lepődtünk meg legjobban, amikor megtudtuk, hogy bekerültünk a döntőbe. A zsúfolásig megtelt nézőtér nem zavart bennünket. Mindvégig csak azon izgultam, mi lesz akkor, ha a fülemből kiesik a füldugó, amely a háttérzenét biztosította, ami természetesen nem volt más, mint tesóm gitározása. Nem esett ki, de a szűnni nem akaró taps már arra engedett következtetni, hogy dobogóközeli helyet sikerült kivívnunk.
Honnan ez a zeneszeretet?
– Édesapánk is zenél, tőle tanultunk dobolni, gitározni és zongorázni. Zeneiskolába nem jártunk. Előbb apu hangszereit nyűttük, azután lettek sajátjaink. Itt lehetett látni csak igazán, hogy mennyire különbözünk egymástól. Én jobban dobolok, Péter jobban gitározik. Igaz, zongorázni egyformán tudunk. Az országos verseny folyamán már voltak énektanáraink, akik az artikulációval, az intonációval és a hangképzéssel is megkínoztak bennünket. Mindez érdekes volt és tanulságos is egyben, mert rájöttünk arra, hogy még sok a tudásbeli hiányosságunk.
A legnagyobb sikert saját dalotokkal értétek el…
– Ennek különösképpen örülünk, hiszen ezt adtuk elő a döntőben. A dalokat közösen írjuk, formálgatjuk. A When i see your smile után már alakítgatjuk további számainkat is, hiszen tavasszal készül majd el az első CD-nk. A fő vonulatot a szerelem vezérli, hiszen Péter is, s nem tagadom én is szerelmes vagyok. A karácsony és újév közötti háromnapos ostravai összpontosítást követően Péter azonnal a barátnőjéhez utazott, nekem külön szerencsém, hogy az én barátnőm idevalósi.
Nem sértő rátok nézve, hogy nem sikerült dobogóra kerülnötök?
– Még nagyon fiatalok vagyunk, s ilyen nívós döntőben maga a részvétel is egyfajta ajándéknak számít. Mind a nyolcan, akik az utolsó megmérettetésbe bekerültünk, utólagosan bevallottuk egymásnak, hogy nem voltunk féltékenyek mások sikerére, Mit mondjak, az egyik legjobb barátunk lett az első helyezett Miroslav Sýkora, akinek csodálatosan szép hangja van, még azok is elámulva hallgatták az általa előadott áriákat, akik korábban nem is hallgattak komolyzenét. És talán ez is elismerésre méltó, olyan sikernek számít, amivel a versenyt meghirdetők nem is számoltak. Azt meg csak úgy megemlítem, hogy Miro is kétnyelvű, azaz egyaránt beszél tökéletes szókinccsel magyarul és szlovákul, mint mi, ráadásul dunaszerdahelyi, tehát csallóközi.
Legközelebbi terveitek?
– Ötfelé kell szakadnunk. Marad a suli, a fellépések, a család, a dalszerkesztések és persze a szerelem…
Lebó Boldizsár
DUNATÁJ HETILAP
