„(…) Horthy Miklós kormányzó leszáll lováról és fogadja Imrédy miniszterelnök tisztelgését. A kormányzó, mint mindig hivatalos és ünnepélyes alkalmakkor, tengerészi díszegyenruháját viseli; az arca komoly és nyugodt, csak pillantásában, éles sugarú, tiszta, határozott nézésében van valamilyen fátyolos köd, a meghatottság köde. E pillanatban Kassa népe, az ünneplők és a névtelen közönség nem tud betelni a kormányzó nevének éltetésével. Ez a „Horthy! Horthy!” nem egyszerű üdvözlés; ez a pillanat, amikor egy nép üdvözli szabadítóját, s utoljára így talán csak Rákóczi Ferencet üdvözölte Kassa és Felső-Magyarország népe az utcákon. (…) Horthy Miklós ott állt a ledöntött kassai Honvéd-szobor talapzata előtt, s birtokba veszi a felszabadított várost.” /Kassa, 1938. november 11./ Ezen sorokat Márai Sándor írta a Pesti Hírlap számára 75 esztendővel ezelőtt, amikor az első bécsi döntés eredményeként a Legfelsőbb Hadúr és hadserege bevonult a visszatért Felvidékre.Az 1938-as esztendő jelentős változásokat hozott az ország és hadserege életében.
Darányi Kálmán miniszterelnök a honvédség felfegyverzésére és az ország védelmi képességének növelésére március 5-én egymilliárdos beruházási programot hirdetett meg. Életbe lépett a honvéd vezérkar korábban elfogadott elképzelése alapján készült ún. Huba hadrendfejlesztési terv, amelynek első fázisa egy 107 ezer fős béke- és 250 ezer fős hadilétszámú honvédség kiépítését tűzte ki célul.
A mennyiségi fejlesztés eredményeképpen három hadseregre, s kezdetben hét hadtestre tagozott, 21 gyalog-, két gépkocsizó, két lovas-, egy folyamőr- és egy repülődandárból, három hadosztálynyi határbiztosító erőből, valamint a fővezérség- és hadtestközvetlen alakulatokból álló haderő kialakítása kezdődött meg. Ez a terv később a felvidéki, majd az észak-erdélyi területek visszacsatolásával módosult, s ezáltal a honvédség két újabb hadtesttel és hat gyalogdandárral bővülhetett. Ezzel egy időben megindult a páncélos csapatnem és a légierő kiépítése és fejlesztése is.
Bár további anyagi áldozatokkal – a hadiipar intenzív fejlesztése révén – a honvédség technikai szintje a háborús évek alatt némileg emelkedett, de sohasem juthatott el arra a fokra, amely a második világháborús hadirészvétele során adódó feladatok megoldására maradéktalanul alkalmassá tette volna. Mindezen lépések előfeltételeként az egykori szomszédos kisantant államok az ún. bledi egyezményben elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát – amelynek cserébe le kellett mondania a fegyveres revízió szándékáról – és kötelezettséget vállaltak a területükön élő magyar kisebbség helyzetének javításáért.
Ebben az évben felgyorsultak az európai politikai események is. Németország, amely 1935-től kezdve erőteljes hadseregfejlesztésbe fogott, előbb a Saar-vidék és Ausztria békés annektálását hajtotta végre, majd ezt követően a müncheni egyezmény ratifikálásával elérte a Szudéta-vidék visszacsatolását. Ezen egyezmény értelmében Csehszlovákiának tárgyalás útján kellett rendeznie területi vitáit több országgal, nevezetesen Magyarországgal és Lengyelországgal is. Erre a csehszlovák államnak hatvan nap állott rendelkezésre, s amennyiben e tárgyalások eredménytelenek maradnak, úgy a szóban forgó területi kérdéseket egy nemzetközi döntőbíróság fogja rendezi.
Kevésbé ismert történeti tény, hogy az 1938. augusztus végén megrendezett kieli flottaparádén, amelyen a magyar államfő, vitéz nagybányai Horthy Miklós is részt vett, a Führer részéről felvetődött egy esetlegesen Csehszlovákia elleni német támadás lehetősége, amelyhez a magyar fél segítsége óhatatlanul szükségesnek látszott. Horthy a felajánlást a honvédség felkészületlenségére és a támadás felelősségére való tekintettel elutasította.
A Komáromban október 8. és 13. között megtartott csehszlovák-magyar határtárgyalások eredményeként Ipolyság és Sátoraljaújhely szlovákiai fele október 11-én visszatért Magyarországhoz, de a további területátadással kapcsolatos tárgyalások zátonyra futottak. Lengyelország haderejének demonstratív felvonulásával viszont elérte, hogy Teschen vidékét és néhány, a Magas-Tátrában fekvő községet megkapjon Csehszlovákiától.
Magyarország október 20-án nemzetközi döntőbíráskodást kért, amelyet 26-án Csehszlovákia is elfogadta. Miután Nagy-Britannia és Franciaország lemondott jogairól, a magyar-csehszlovák határterületi vita rendezésében Németország és Olaszország vett részt.
A bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án meghirdetett első bécsi döntés Magyarországhoz csatolta a Felvidék és Kárpátalja déli részét, nevezetesen 12.400 négyzetkilométernyi területet és 1 millió zömében magyar ajkú lakost.
A felvidéki bevonulás 1919 óta a honvédség első jelentős hadmozdulattal együtt járó tevékenysége volt. A visszatért területek birtokbavételében – jóllehet október 13-án az egész honvédséget mozgósították – csupán négy megerősített vegyesdandár vett részt, melyek november 22-én a hadtest elnevezést vették fel.
A budapesti 1. (I.), a székesfehérvári 2. (II.), a debreceni 6. (VI.) és a miskolci 7. (VII.) vegyesdandárok (hadtestek) mellett az 1. repülő-, az 1. és 2. lovas-, a 2. gépkocsizó-, valamint az 1. folyamőr dandár is voltak részesei ezen bevonulásnak. Itt jegyezzük meg, hogy már 1938 szeptemberében felvonult diverzáns célzattal az északi határra a Kozma Miklós irányítása alatt szervezett, önkéntesekből szervezett 19 lövészzászlóalj, a Rongyosgárda.
Az „Ipoly” rendelet értelmében a csapatoknak november 3-án, 13 órától kellett felzárkózniuk a határra, s november 5-10. között szállhatták meg a Magyarországnak juttatott területeket. A Csallóköz vidékét a 2., az Ipoly folyó térségét az 1., Rozsnyó és Kassa körzetét a 7., a Munkács és Ungvár által határolt északnyugat-kárpátaljai részt pedig a 6. vegyesdandár foglalhatta el. A visszatért felvidéki és kárpátaljai területek birtokbavételét megelőzően több intézkedés született a bevonuló alakulatok menetéről, fegyverzetéről, felszereléséről, a helyi lakossággal szemben tanúsított magatartásáról, s a várható ünnepélyes fogadtatásokról.
A Kormányzó 1938. november 4-én adta ki hadparancsát, amely a következőket tartalmazta:
„Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk 20 esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: ELŐRE!”
A honvédek fogadtatásáról helyszűke miatt csupán pillanatképeket kívánunk felvillantani. A következőkben betekintést kaphatunk arra, hogyan is fogadták kitörő örömmel Komárom, Galánta, Érsekújvár, Léva, Losonc, Kassa, Fülek, Rimaszombat, Jolsva, Rozsnyó, Beregszász, Munkács és Ungvár városok és a községek lakosai a bevonuló magyar csapatokat.
A 2. vegyesdandár gyalogságához tartozó székesfehérvári m. kir. „Szent István” 3. honvéd gyalogezred és ikerezrede, a 24. gyalogezred részei Győrszentiván és Vámosszabadi térségében értesültek az első bécsi döntés régóta várt híreiről. Az általuk elfoglalandó csallóközi terület birtokba vételének első óráiról az alábbiakban tudósított az Új Fehérvár: „Az egyik hajóhidat Győrtől északra Medvénél építették meg az utászok. Már hajnalban megkezdték a híd építésének előkészületeit. A kitűzött időpontban elsőként Szőke Endre vezérkari százados ment át rohamcsónakon a túlsó partra, mint parlamenter, hogy a cseh vezérkari tisztektől átvegye a területet. Utána a biztosító osztagok keltek át a Dunán ugyancsak rohamcsónakokon. Ezután kezdték meg az utászok a hatalmas hadihíd építését, mely vascsónakokra épül és 30 tonna megterhelést is elbír. (…) Pontban 10 órakor keltek át a hídon a 2. vegyesdandár első gyalogsági alakulatai a Dunán. Először a 24. gyalogezred kelt át a hídon Bayor Vilmos ezredes parancsnoksága alatt. Közvetlenül utána ment a 3. „Szent István” gyalogezred, Székesfehérvár háziezrede, Marschalkó Béla ezredes parancsnokságával. A gyalogsággal ment a tüzérség is.”
Az első 3. gyalogezredbeli csapattiszt, aki túlsó oldalon partra szállt, Kisteleki Béla tartalékos hadnagy volt. A 3/II. zászlóalj a Dunán való átkelése után szűkebb hídfőt elfoglalva biztosította a hadihíd felépítését, melyen az ezred többi alakulata kelt át. Ezt követően Nagymegyerre került és a továbbiakban itt állomásozott. Az anyagezred zöme a medvei átkelést követően a magyar lakosság örömujjongása közepette vonult Csilizpatas, Padány, Nagyudvarnok, Tőkés, Pozsonyeperjes, Tallós településeken, majd Hidaskürtön át Galántára. Ezzel egy időben a 24. gyalogezred I. zászlóalja Medvénél, a II. zászlóalja pedig Kulcsodnál váltott partot. A 24/I. zászlóalj ezt követően birtokba vette Balony és Csilizradvány körzetét. A 24/III. zászlóalj ellenben Csiliznyáradon maradt. Az ikerezred csapattesteinek végcélja Dunaszerdahely városa volt.
„A bevonuló katonák virágesős diadalmenetben vonultak végig az utakon. A tisztán magyarlakta településeken áthaladva látni lehetett az emberek örömkönnyeit, a rejtekhelyekről előkerült sok piros-fehér-zöld zászlót és a húsz éven át titokban őrzött emlékeket. Ezt elfelejteni sohasem lehet!” – olvasható az egykori 3. gyalogezredbeli honvédtisztek által elkészített ezredkrónikában.
Az egri m. kir. „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred – amely a miskolci 7. vegyesdandárhoz tartozott – felvidéki bevonulásának egyik megörökítője Márai Sándor, a Pesti Hírlap munkatársa volt, aki írásaiban igen szívbemarkolóan írta le a Dobó-bakák fogadtatását.
Az Eger című újság a következőkben írta le a város háziezredének tornai fogadtatását: „A kétezer lakosú tiszta magyar község zászló- és virágtengerbe borult. A verőfényes őszi napsugaras délelőttön a község és a környező falvak népe ott tolongott, lelkesedve éljenzett végig a régi tornai vármegye székházához vezető útvonalon. Óriási tömeg szorongott félegykor az ősi megyeháza előtt, amikor megérkeztek a honvédség előcsapatai. A felszabadult magyarok túláradó lelkesedéssel ölelik, csókolják a magyar katonákat s mindenkit magával ragadó lelkesedés lesz úrrá rajtuk (…) Az ezredes beszéde után felhangzott a Himnusz. A nemzeti imádságot sokan letérdelve, zokogva énekelték végig (…) A honvédcsapatok zöme ezután Tornáról tovább indult a Rozsnyó felé vezető országúton.” A 14. honvéd gyalogezred részei Rozsnyó elhagyását követően Krasznahorkán keresztül haladtak előre Kassa felé, a Hernád völgyében. A rozsnyói bevonulás alkalmából a 14. honvéd gyalogezred elődezredének, a volt császári és királyi 60. gyalogezred tagjai az alábbi táviratot küldték Domaniczky Ödön vezérkari ezredesnek, az egri dandár parancsnokának: „Amikor a régi 60-asok fiaiból és utódaiból álló egri ezredek parancsnokságod alatt bevonultak az ősi magyar Rozsnyó városába, leborulva Isten kegyelme előtt, szívünk dobbanásával kísértük lépteiteket és azért imádkoztunk, hogy hadaink erejét és dicsőségét mielőbb a régi határokra kitűzött zászlóink hirdethessék.”
A jászberényi m. kir. „Kiss Ernő altábornagy” 5. honvéd kerékpáros zászlóalj őszi nagygyakorlatáról tért vissza Jászberénybe, ahol a város közönsége fogadta. Éltető Gábor hadnagy, az 1. kerékpáros század III. szakaszának parancsnoka erről a következőket őrizte meg emlékezetében: „(…) teljesen mellbevágott bennünket Lóskay Ferenc alezredes, zászlóaljparancsnok beszéde. Ilyenkor szokás volt elbúcsúzni a bevonult tartalékosoktól, a röviden leszerelésre kerülő legényektől. Már furcsa volt az ünnepélyes fogadtatás, a város kivonulása. És akkor a zászóaljparancsnokunk tüzes, hazafias beszéde, elszakított részek visszaszerzésének reménye. A tartalékosoktól habár elbúcsúzott, de a mihamarabbi viszontlátás reményében. És kilátásba helyezte, ha békés úton nem megy, fegyverrel szerezzük vissza az elvett felvidéki területeket. Ez mind érthető beszéd is volt. Itt nem volt semmi kétely. De hogy mi adta az alapot az ilyen beszédre, azt nem tudtuk. A reváns gondolata bennünk is mindig ott élt, de ilyen nagy civil nyilvánosság előtt ilyen nyíltan világra kürtölni nem szoktuk. Katona nem politizál, ezt szigorúan vettük.”
A nem sokkal később újra mozgósított kerékpáros zászlóalj Zemplénagárdra került, ahol a zászlóalj árkász szakasza által kiemelt támpontokat foglalta el.
A november 5-i határátlépésről Éltető Gábor hadnagy így emlékezett vissza: „A határhoz érve, egy pillanatra megálltunk, majd indultunk tovább. A határt elsőnek én léptem át. A haditudósító az egyik újságban, hazafias lelkesedéstől átfűtve, ezt a jelenetet úgy írta le, hogy letérdeltem és a visszakerült anyaföldet megcsókoltam. Ezzel a ránk kényszerített, több éves határ szűnt meg határnak lenni. Akkor azt hittük: örökre. Az első falu, Pribenik, ünneplőbe öltözve fogadott minket. Virággal vártak. Mi, a kerékpáros él azonban nem állhattunk meg, mentünk tovább. A falut már elhagyva ért utol a parancs, megállni. A további parancsig az utat táboriőrs-szerűen kellett lezárnunk. Bent a faluban ünnepélyes üdvözlés, beszédek, majd indultunk tovább. A cél: Királyhelmec (…) A nagyközség díszkapuval fogadott. Ünnepséget készítettek elő. Lelkes, örömteli beszédekkel fogadtak. Örömükben mindjárt szét akartak szedni, mindenki magyar katonát akart vendégül látni.”
A honvédség Felvidéken állomásoztatott részei a magyar kormány november 19-ei határozata alapján megindultak volna Kárpátalja fegyveres visszafoglalására is, de ezen akciójukra a november 21-ei német és olasz tiltakozó jegyzék miatt nem kerülhetett sor.
A magyar katonai vezetés elképzelése szerint a tervezett hadműveletben a lengyel és magyar szabadcsapatok – többek között a Rongyosgárda – a demoralizált csehszlovák erőkkel szemben fegyveres akciókat kezdeményeztek volna, melyekben a debreceni VI. hadtest gyorscsapatokkal megerősített részei is részt vettek volna. A Felvidék déli részét megszálló másik három honvédseregtest ezen támadásokat volt hivatott biztosítani. Ebben a fegyveres akcióban a jászberényi kerékpáros zászlóalj is szerepet kapott volna. November 21-én a jászberényi „gumihuszároknál” riadót fúvattak, s Feketeardó felé nyomultak, hogy az ottani Tisza-hidat birtokba vegyék. A kijelölt tisztek a híd körüli terepszakaszt szemrevételezték, de végül parancs érkezett az akció lefújására. A zászlóalj visszatért Ungvárra, ahol folytatták az előírt kiképzést. December 10-én kapták meg a bevagonírozási parancsot. Jászberényben „Az állomáson a város elkelőségei fogadtak bennünket. A kirakodás után az állomás előtt felsorakoztunk az üdvözlő beszédekhez. Majd nagy énekszóval vonultunk végig a városon a laktanyába. Szép volt, jó volt, de mindenki örült, hogy idehaza lehet már.” – írta visszaemlékezéseiben Éltető Gábor hadnagy.
A Felvidék déli részének visszatértét a magyar törvényhozás 1938. november 13-án, az 1938. évi XXXIV. törvénycikk beiktatásával szentesítette. Nem sokkal később, 1939. április 21-én az országgyarapítás emlékét megörökítendő, újabb rendelkezés született, amely a következőket tartalmazta: „Ünnepélyes és hivatalos alkalmakkor a zenekarok a himnusz után közvetlen – szünet beiktatása nélkül – a Rákóczi induló első részét, mint a himnusz tartozékát, egészen a trióig ismétlések nélkül játsszák.” A felvidéki bevonulás és Kárpátalja fegyverrel történő visszavétele emlékérem formájában is megjelent 1939 végén, amelyet mindazon személyek megkaptak, akik részt vettek ezen hadműveletekben. Az emlékérmek kiosztására a kormányzó nevenapján, december 6-án került sor.
Az emlékérem küllemét így határozták meg: „A Felvidéki Emlékérem bronzból készült 35 mm. átmérőjű érem. Első oldalát II. Rákóczi Ferenc fejedelem balra néző domborművű képmása és a „Pro patria et libertate Rákóczi.” Szöveg díszíti. Az érem másik oldalán hat vízszintes sorban az „A magyar Felvidék felszabadulásának emlékére” szöveg és az alapítás évszáma: „1938″ van. (…) Az érmet háromszög alakban összehajtott – fele-fele szélességben balról piros, jobbról kék – szalagon a bal mellen kell viselni (…)”
Az országgyarapítás eufórikus időszaka, amely a teljes magyar társadalmat a kormányzó mögé állította, 1938-ban nem ért véget. A németek akarata ellenére – Csehszlovákia teljes felbomlásakor – 1939. március 15-én birtokba vettük Kárpátalja teljes területét, a második bécsi döntésnek köszönhetően Erdély egy részét és a Székelyföldet, majd 1941 áprilisában a Bácskát, a Baranya háromszöget és a Muraközt. Horthy Miklós kormányzóságának gyümölcse beérni látszott, hiszen javarészt vér nélkül sikerült a trianoni országterületet közel a kétszeresére gyarapítani 1938 és 1941 között. Senki nem sejtette akkor, hogy a jogosan visszakapott magyar területekért vérrel kell majd fizetnünk, hadakoznunk kell a szovjet kolosszussal, s a második világháborút a vesztesek oldalán fogjuk befejezni, amely egy újabb Trianonhoz vezet…
Babucs Zoltán hadtörténész, Felvidék.ma
További fényképek Képgalériánkban ITT>>>.
