Valahányszor elmegyek a hajdani komáromi vármegyeháza hulló vakolatú, lassan omladozó épülete előtt, a nemzetéért aggódó magyar poéta, néhai jó Vörösmarty Mihály búsongó, kesergő verssora jut eszembe: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” Vajon satnyuló komáromi utódainak jut még egyáltalán valami az eszükbe, ha azt mondom, Komárom vármegye? Bizonyára nem sok, pedig csakis a múlt alapos ismerete viheti előbbre a jelent…
A szebb időket is megélt Komárom hosszú évszázadokon át a Szent István királyunk által alapított negyvennyolc történelmi vármegye egyikének székvárosa volt. A „Comitatus Comaromiensis”, hasonlóképpen, mint a többi vármegye, a várispánságból alakult át hosszú folyamat eredményeként nemesi vármegyévé, amelyek mindenkor a legnagyobb közigazgatási egységet képezték. Az 1910-es népszámláláskor 179 513 lakosa volt, ebből 138 758 magyar, 11 205 német és 8 617 szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. 1754-től a vármegye négy járásra oszlott. A Csallóközi székhelye Nemesócsa, a Gesztesié Nagyigmánd, az Udvardié Ógyalla és a Tatai járásé pedig Tata volt. Trianon után csak a Tatai és a Gesztesi járás maradt Magyarországon, a többit az impériumváltáskor Csehszlovákiához csatolták. Ezzel a történelmi Komárom vármegye megszűnt létezni, s egykori székvárosának a hatalom új urai meglehetősen sanyarú sorsot szántak, mert a gyakorlatilag mezővárossá degradált Komárom volt nemzeti kultúránk és magyarságtudatunk ápolásának egyik legfontosabb felvidéki központja. A történelem folyamán a néhai Komárom vármegyéről három nagy monográfia is született: a legkorábbi a nagyhírű tudós, Bél Mátyás tollából, a tizenkilencedik század első felében jelent meg az első magyar statisztikus, Fényes Elek Komárom vármegye leírása című remek munkája, míg a századfordulón dr. Borovszky Samu Magyarország vármegyéit bemutató sorozatának köteteként a Komárom vármegye monográfiája. Némi utánjárással mindhárom forrásmunka ma is hozzáférhető az érdeklődők számára.
(németh)
DUNATÁJ HETILAP