Szólni, írni kell néha szívbemarkolóan fájó dolgokról is, amelyek – ha tetszik, ha nem – szembesítenek bennünket minduntalan elalvó lelkiismeretünkkel. Ez esetben nem kevesebbről van szó, mint magyarságtudatunk, nemzeti büszkeségünk fakulásáról (a haldoklás szót nem mertem használni). Ennek egyik hosszú évek óta megfigyelhető markáns megnyilvánulása az, hogy Komáromban mind kevesebben jövünk össze emlékezni és ünnepelni nemzeti ünnepeinken. A régi, elbukott rendszerben, amelyet ma már csak szitokszavakkal ildomos illetni, úgymond nem ünnepelhettünk szabadon. A Klapka- és Jókai-szobornál mégis több ezren összejöttünk. Koromnál fogva még ötezres tömegekre is nagyon jól emlékszem, de arra is, mennyire áthatott bennünket az együvé tartozás öröme, mert mindahányszor megmutattuk a hatalomnak: íme, még töretlenül megvagyunk!
Ma már szabadon ünnepelhetünk, nem kell vigyáznunk arra, hogy mit mondunk, miként fogalmazzuk meg gondolatainkat hazáról, nemzetről, nem kell a télikabát hajtókája alá rejtenünk nemzeti színű kokárdánkat, s a piros-fehér-zöld trikolórt is bátran kibonthatjuk. Mindezek ellenére sajnos – ami a nemzeti ünnepeinken való résztvételt illeti – évről évre egyre kevesebben vesszük magunknak a fáradságot (mert bátorság már nem kell hozzá), hogy kivonuljunk a térre, nagyjaink szobra elé, és együtt ünnepeljünk. Restség, tunyaság vett rajtunk erőt, vagy valami súlyosabb kórról van szó? Ha nem szállunk magunkba, és ez a folyamat tovább tart, megélhetjük még azt a szégyent is, hogy nemzeti ünnepeinken több lesz a „közrendet” fenntartó rendőr, mint a magát magyarnak valló komáromi polgár. Tengerkékszemű, jóságos mosolyú nagymesemondónk ott fent, a Parnasszuson, a földre alátekintve ilyenkor bizonyára rosszallóan csóválja a fejét, mondván: „Véreim, komáromi atyámfiai, hát erre tanítottalak benneteket!?”
(németh)
DUNATÁJ HETILAP
