Előrebocsátom, hogy emkápés voltam, vagyok és leszek. Nyilván ezen a ponton már nem a kis zöld könyvecskémre gondolok, amit a gyűlésekre a szívem felett vittem és nagy becsben tartottam, hanem a kötődésre.
De ez az apró ereklye (is) képviselte azt az eszmeiséget, nemzeti identitást és közösségi kapcsot, ami egy magyar érzelmű, a magyar nemzetközösséghez tartozó embert megkülönböztet másoktól. A sorsát elfogadó, az asszimilációs nyomásnak lelkesen vagy duzzogva, de engedő embertömegtől.
De ezúttal nem ez az írás témája. Vissza az elemzésre, amire a cím is utal. Íme pár név és számadat:
Választások éve: 2018/2022
Bejutottak:
(2-es körzet)
Andruskó Imre 1194/1672
Tárnok Magda 1303/1199
Nem jutottak be:
(2-es körzet)
Sebő Zsolt 782/900
Marcinkó Adrián 818/748
Héder Ágnes 768/691
(3-as körzet)
Bauer Ildikó 919/926
Weszelovszky Gábor 819/775
Knirs Imre 960/750
Králik Róbert 751/711
Szabó Béla 890/692
Dubány Imre 560/531
Brinzik László 653/639
(A szavazatszámokat csupán az azonos körzetben érdemes egymással szembeállítani, nem lehet belőlük általános, az egész városra vonatkozó támogatottságot kimutatni. Mivel a két körzet számos tekintetben különbözik egymástól.) Ez azon jelöltek szavazatszámának összevetése, akik négy éve is indultak meg most is. Négy éve vagy a Híd vagy az MKP színeiben, most pedig Szövetségesként. Ennek a pár embernek elméletileg valós esélye lett volna bejutni a komáromi képviselő-testületbe. De az élet nem így osztotta le a lapokat.
Ha maradunk a kártyás hasonlatnál, akkor a Keszegh-csapat jobb lapokat kapott kézhez. Nekünk kellett volna a silányabb leosztásból valami fényeset villantani. De nem jött össze. Az okokat napestig lehetne firtatni. Közrejátszott a négyévnyi PR-fór, a csapatukban induló számos önkormányzati képviselő beágyazottsága, hivatásbeli előfeltétele, és nem utolsó sorban a politikai pártok nepszerűtlenségi béklyójának hiánya. És, legyünk őszinték, a saját ki nem kényszerített hibáink is nagyban hozzájárultak az ezidáig példátlan bukáshoz.
Ilyenek lehettek a polgármesterjelölt személye és a nem túl szerencsés kampánystratégia megválasztása.
Olyan leegyszerűsített, abszolút igazságként tálalt vélelmekkel operál utólag a politikum, az újságírói közeg, de leginkább a köznép, hogy Ildikó egyszerűen nem győzte meg a komáromiakat arról, hogy ő az, aki képes lenne politikai nyugdíjba küldeni Keszegh Bélát. Meg, hogy ne egy nemrég jött ember akarja a komáromiaknak megmondani, hogy hány óra van. Azt is hallani, olvasni lehet az eredményt kommentálók és kommentelők részéről, hogy a kudarc oka Ildikó durván túltolt egyéni kampánya volt, ami az egész csapatára rányomta a bélyegét. Magyarán ő húzta le a társaságot. Egyszerűnek és nyilvánvalónak tűnő következtetések az ilyenek, de a számok nem feltétlenül támasztják alá őket. A számok összevetéséből ugyanis az szűrhető le, hogy nem minden csapattagot húzott le. Hiszen a tagadhatatlanul sikertelen kampány ellenére voltak olyanok is, akik a 4 évvel ezelőtti eredményükhöz képest növelni tudták a szavazataik számát. Ezen jelöltek többségében anno a Hidas-listán indultak.
Ők talán úgy érezhetik,hogy nem jártak annyira rosszul a Szövetséggel.
Viszont az MKP-sek közül csupán egy ember volt képes több szavazatot gyűjteni, mint legutóbb, és – ami ennél is szomorúbb – egyetlen embert sem tudott a párt (platform) bejuttatni a helyi parlamentbe. Bejutott egy korábban hidas, egy fórumos és egy összefogásos kötődésű ember a Szövetség listájáról, de MKP-s a fasorban sincs. Pedig legutóbb legalább három ember mandátumot szerzett a part színeiben. Igaz a ciklus végére egy sem maradt az MKP kötelékében. Bauer Ildikó összefogásos lett. Knirs Imre kilépett a pártból. Less Karoly pedig függetlenként bejutva teljesen függetlenítete magát a parttól. Szomorú ezt kimondani, de ezzel az idei eredménnyel, az MKP nagyjából kiírta magát a helyi intézményes önkormányzati politikából.
Persze, tudom, az effajta gondolkodás anakronizmusnak tűnhet, hiszen itt a közös párt, a Szövetség. De az még sokak számára mindig nem az a szoros és megbonthatatlan kötelék, ami korábban az MKP-hoz fűzte a szívmagyar párttagokat és szimpatizánsokat mintegy negyedévszázadon keresztül.
Ezt olvasva persze joggal mondhatja az olvasó, hogy savanyú a szőlő. Az. Nem is tagadom. A kudarc, ha őszinte önmagához az ember, mindenkit megvisel. Igy engem is.
De nincs sok idő nyalogatni a sebeket. El kell indulni tovább, azon az úton, amit mi magunknak határoztunk meg. Illetve azon küldöttek határoztak meg nekünk, akik az MKP utolsó országos kongresszusán döntöttek a párt megszűnéséről és beolvadásáról a közös szövetségi pártba. Ez volt az a pont, ahonnan – ahogy mondják – már nincs visszaút. A fordulópont.
A sorsunk eldöntetett. Így országszerte egy lehetőségük van. Beleállni a ránk váró küzdelmekbe. Most már együtt, vállvetve. A rajtkő kijelöltetett, az alap immár adott. Az országos eredmények tagadhatatlan sikerként könyvelhetők el. Ami a Szövetség polgármestereinek és önkormányzati képviselőinek számát illeti, nyilvánvaló a létszámnövekedés.
De ezt a sikert is a helyén kell kezelni!
Más az olyan választás, ahol saját magáért, az egzisztenciájáért kapar a helyi jelölt. Akkor képes a falut, várost oda-vissza felszántani. Viszont, ha egy ideológiailag megosztott párt 15, platformkvóták alapján, felülről beültetett potentátjáért kell majd vérre menő harcot vívni, akkor bizony sokan csak passzív szemlélőként, a langyos vízben lubickolva várják ki a csata végét. Magyarán: nem teszik oda magunkat.
Ezért nem szabad önnön glóriánk dicsfényétől elvakulnunk. Az első csatát, országos viszonylatban, sikerrel megvívtunk, de a háború kimenetele még mindig bizonytalan. Intőjel lehet Nagymegyer, Gúta, Ógyalla, és leginkább – az általában lakmuszpapírként szolgáló – Komárom!
De, amint az utóbbi időben derűsen mondani szoktuk egymásnak: Előre megyünk, nem hátra.
Králik Róbert
