Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó azt mondja: Egy dologgal foglalkozott mindig, hogy odaférkőzhessen az érdekesen gondolkozó emberek közelébe. Sok különleges helyen járt: „Alig tudtam elhinni, előbbre volt a valóság, mint a képzelet. Új Angliában például hippiket tanítottam magyar népdalra, ahol szülőket nem láttam, csak mezítlábas gyerekeket októberben – folyt mindegyiknek az orra, és mind magyar népdalt akart tanulni. Templomokban, sivatagokban, és őserdőkben tanítottam népdalokat.”
A mesemondást már gyermekkorban elkezdte: „Nagyon szerettem, hogy amikor kinyitom a szám, ha nem igaz is amit mondok, de érdekes – erre az óvodás társaim is hamar rájöttek. Az iskolában, emlékszem az kínos pillanat volt, amikor jöttek a szüleim értem, és seregestül odagyűlt a hallgatóságom, körbevette vagy édesapámat, vagy édesanyámat: Tudtam mit kérdeznek… Azt, hogy ez igaz-e. Nem volt akkora humora édesapámnak, hogy azt mondja: Hát gyerekek, tulajdonképpen igaz, hanem hogy hát ennek a fele sem igaz. De az volt a szép, hogy másnap újra meghallgattak.
A nagyot mondás, az a mesemondáson belül egy külön műfaj. Az őstípus, mondjuk itt Európában Plautus Hetvenkedő katonája. Arról az emberről van szó, aki a háborúból hazajön, de még vesztes háborúból is győztesként. Ezt elsőre, az átlag ember, aki nem ér rá leülni sohasem, hazugnak tekinti. Akinek van ideje a szavain merengeni, rájön, hogy ez maga a költészet. Aki meg tudja azt csinálni, hogy hazajön láb nélkül, olyan házba, ahol már nem várják, és még humorizálni tud, attól érdemes valamit ellesni.
Mesélni csak csöndben érdemes, és szerintem vagy lámpaoltás után, vagy valami kis csekély félhomályban. Csak teljes figyelemmel érdemes mesét hallgatni, mert annak olyan a zaj, mint a mozinak a fény. Kialakul a gyermekkel, hogy ez egy kicsit jobban fél mondjuk a haláltól, akkor azt nem kell olyan nagyon feszegetni, van sokféle mese. Van aki a gyengédebb meséket viseli, akkor neki persze, hogy olyat kell, a mese simogatás. Olyan gyönyörű szövetség, egyébként nem csak gyermek és felnőtt közt, hanem felnőtt és felnőtt közt: El ne hallgassam már, hogy a mesemondás elsősorban felnőtt műfaj volt. Grimm alatt zuhant le a gyermekek közé, mert Európa nem tudott mit kezdeni a boszorkány szóval, és hasonlókkal. A felnőtt ember világképe, világmagyarázata, etikai kódex, millió minden a mese – úgyhogy felnőtt felnőttnek is csak nyugodtan meséljen.”
A teljes interjú itt megnézhető: https://www.youtube.com/watch?
dunatajonline/dunataj.sk
