Nem is tudom, mi lelt tegnapelőtt, démonok szálltak meg, vagy csak túl sok volt a gomba meg a szívgyógyszer, mindenesetre megírtam azt a bizonyos undorító gyűlölködő cikket, ami miatt szegény édesanyám egész álló nap csuklott. De most már tiszta fejjel másként látok mindent, ideje hát visszavonulót fújnom és megkövetnem a sértettet, az igaztalanul bántottat. Íme.
Igen, most már elérkezett annak is az ideje, hogy ezt kimondjam: Szeretlek téged te nagyszerű, fenséges, csodálatos kis ország, Európa ékköve!
Szeretlek, mert úgy érzem, tápláló anyácskám voltál eddigi zaklatott életemben. Pedig erős ellenszélben kellett eljutnom eddig a felismerésig, hiszen szülők, rokonok, barátok, tanárok mind-mind azért küzdöttek egész életem során, hogy elmagyarosítsanak, hogy elszakítsanak tőled, hogy ellened hangoljanak. Még oldalbordám is Pestről való, ebből a piszok hungarista fészekből, megértheted hát, ha oly sokáig tévúton jártam.
(…)
Szégyellem, hogy eddig ilyen izgága, összeférhetetlen, békételen és hálátlan társaságnak voltam tagja, amely magát felvidéki magyarságnak meri nevezni (noha mindenki tudja jól, hogy disznó Apponyi-ivadékokról, elmagyarosított szlovákokról van szó, a hálátlanabb fajtából). Szégyen, hogy ezek között a lovasnomádok között kellett töltenem gyermek- és ifjúkoromat a sok süketséggel az elmagyarosított román Benedek Elektől kezdve egészen a szintén elmagyarosított Petőfiig vagy a vérbajos Adyig. De ígérem, igyekszem hamar kiverni a fejemből a Szeptember végént, micsoda baromság, úgyis már október van, villámlik a Tátra fölött meg minden…
Megkövetlek most téged azért a sok gyalázatért, amelyet hálátlanságunkból ellened elkövettünk. Mindenekelőtt azért a sok többletköltségért, melyet avítt magyarkodásunkkal okoztunk néked. Az a sok fölösleges magyar(kodó) intézmény, iskola, kétnyelvű felirat, helységnévtábla – uramisten, ezen hány de hány lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni! És akkor még csak a felszínt kapirgálom én tudatlan, ostoba halandó.
Megkövetlek azért is, mert külföldön rossz híred keltettük – már amikor mertük. Amikor vettük a bátorságot és Beneš apánkra acsarkodva csapkodtuk az asztalt Brüsszelben, vagy ugyanezt tettük a kettős állampolgárság miatt. Micsoda arcpirító dolog volt ez, uramatyám. Mai fejjel elképzelni sem tudom, miért akarhat valaki más ország polgára lenni, ha Isten abban a kiváltságban részesítette, hogy (cseh)szlováknak teremtette meg.
Sokat kell még tanulnunk. És vezekelnünk. Vezekelnünk mindenekelőtt háborús bűneinkért. Tudom, csepp a tengerben, de engedd meg Szlovákia, hogy megpróbáljuk jóvátenni. Hadd fizessük ki így utólag is az útiköltségeket, melyeket nagyapáink és nagyanyáink okoztak néked a marhavagonos kirándulások idején.
(…)
Hiszek benned Szlovákia, mert tudom, jó kezekben van a sorsunk. Repes a szívem, ha arra gondolok, hogy ez a sok csodaszép természeti érték, a föld, az épített örökség, a műkincsek és az egész történelem végre jó kezekbe – hozzád – került.
És kérlek, bocsáss meg a peredieknek, nem tudják mit cselekszenek…
Üdvözlettel és hódolattal, őszinte híved:
Daniel Síč
Juzné Slovensko Dnes
