Azon a majd hetven év előtti augusztusi éjszakán, amikor Komárom belvárosában még gázlámpák imbolygó fénye adott az utcákon némi világot, boldog emlékű nagyanyámmal bámultuk csendes magányunkban a felettünk kitárulkozó mindenség mélyfekete kárpitján ragyogó csillagokat. Hátulgombolós koromban akkor találkoztam szemtől szemben először az elmúlással. Szapora csillaghullás volt, s mintegy kimondatlan kíváncsiságomat enyhítendő, nagyanyám halkan megszólalt: Megint lehullott egy csillag, valaki ismét távozott közülünk… S én mély megrendüléssel vettem tudomásul, hogy azon az éjszakán bizony sokak csillaga leáldozhatott a földkerekségen. Ám mielőtt erőt vett volna rajtam a mélabú, nagyanyó megosztotta velem mindazokat a bölcsességeket és hiedelmeket, amelyeket még ő is a nagyanyjától hallott, s titkait örökségként rám hagyta. Akkor hallottam többek között azt is, hogy azon a bizonyos éjszakán Szent Lőrinc ontotta könnyeit. Bizonyára az emberiségért… Azóta már természetesen régesrég tisztában vagyok vele, hogy augusztus derekán ama máig feledhetetlen csillaghullás a Perseidák látványban semmihez sem fogható, évente megismétlődő meteorzápora volt. S így volt ez a múlt héten szerdán éjszaka is, amikor percenként hullottak a „csillagok” és az égi tűzijátékot semmilyen körülmény sem zavarta. Nagyanyám múltba tűnő emlékét idézve, a látottakon jutott eszembe, hogy ismét sokak csillagja leáldozhatott. Gazdagoké, szegényeké, elnyomóké és elnyomottaké egyaránt. Talán ez az egyetlen igazságosság a földön. Egyszer mindenki csillaga lehull…
(németh)
A szerző felvétele
DUNATÁJ HETILAP 34/2015
