A mai ember már könnyebben eljut Komáromból Kingyesre, nem úgy, mint a tizenkilencedik század végén Gárdonyi, Pósa és Lányi, akik alig akadtak emberfiára, aki ismerte volna az odavezető utat. S még így is – az este közeledvén – majdnem belevesztek a mocsarak, tocsogók, nádasok és lápok szabdalta, istenverte-istenáldotta tájba. A Vág-Duna mentén Lándoron, Kaván át kanyarog a ma sem túl népes aszfaltút, hogy azután balra letérve Agyagos felé vegyük az irányt, majd néhány percnyi zötykölődés után nem követjük a Vágfüzes felé, balra kanyarodó országutat, hanem egyenesen haladunk tovább, s – egy perc nem sok – máris ottvagyunk. A helységnevet feltüntető táblán azonban hiába is keresnénk a Kingyes feliratot, azon bizony az áll, hogy Zlatá Osada. Lám, ennek a 2001-ben még 26 lakost számláló, közigazgatásilag Vágfüzeshez tartozó parányi településnek, a száz esztendeje elhunyt Feszty Árpád festőművész hajdani búvóhelyének még az eredeti nevét is eltulajdonították.
Balról gondosan megművelt, asztallapszerűen sík szántóföldek, s jobbról a romjaiban ma is fenséges egykori őstermészet, legalábbis ami mára megmaradt belőle. A fára erősített tábla már az első lépések megtétele után tudatja velünk, hogy madárvédelmi területen járunk, ám bármilyen mélyen hatolunk a fák és bokrok közé, madárdalt nem hallunk. Csupán a nádas
felett lomhán szálló, fészke felé igyekvő két gém jelzi, hogy talán mégis van némi igazság a tábla által közöltekben. A tanyát, az egykori zsupfedelű vályogházat „természetesen” már balgaság volna keresni. A sorsára hagyták. Szívbe markoló, de való igaz, hogy ugyanezt a sorsot szánták a hajdani tanyaépülettől nem messze álló műteremnek is, amely ugyancsak a végpusztulás jeleit mutatja. A beszakadt tető rothadó gerendái néma, vádló felkiáltójelként merednek a magasba, a padlózatból karnyi vastagságú fák igyekeznek a kéklő ég felé, mutatván, hogy a természet hamarosan visszaveszi azt, ami megilleti, ami az övé. Úgy látszik, hogy a mai embereknek, dicső ősök kárhozott lelkű utódainak mindez nem kell. Nem tartanak rá igényt… Pedig ha ez a pusztuló Feszty-műterem máshol állna, bizonnyal A magyarok bejövetele alkotójának emléket állító állandó kiállítás otthonául szolgálna, ahol nap mint nap művészetének tisztelői hajtanának fejet géniusza előtt. Miközben a pusztuló falakat, a hulló vakolatot és a főbejárat felett még az enyészet ellen (hasztalanul) küzdő csúcsos bádogtetőt nézem, eluralkodik rajtam a hely szelleme. A genius loci – minden emberi hanyagság és bűnös nemtörődömség ellenére – még ma is ott lebeg a romok fölött. Néma szemlélődés közben a hajdani Fesztytanya híres mestergerendájának egyik felirata jut eszembe, miszerint: „Pusztulóban Kingyes ország, Már ez ellen nincs orvosság, Erről írtak hajdanában, Nappal nincsen éjszakája, Gólya, daru messze elszáll, Árpád Urunk merre jár?” Hát igen, ha Árpád urunk olykor- olykor alátekint a magas Parnasszusról, hogy lássa, mivé lett Kingyes, a szíve csücske, hát a látottaktól van miért búnak ereszteni a fejét. Ide kívánkozik még, hogy a romantikus stílusú műtermet 1902-ben építtette bátyjának Feszty Gyula műépítész, s Nagykingyesen a másik Fesztyfivér, Béla létesített amerikai típusú gazdaságot, illetve majorságot. Búcsúzáskor a málladozó vakolatba arasznyi betűkkel karcolt feliraton akad meg a szemem: „A komunisták (így!) szégyene!” Bárha ebben az üzenetben sok tragikus igazság van, azzal is szembe kell néznünk, hogy a rendszerváltás után negyed század múltán a Kingyesen látottak és tapasztaltak már nemcsak az ő szégyenük, hanem a miénk, méltatlan utódoké is…
NÉMETH ISTVÁN
A szerző felvételei
DUNATÁJ HETILAP
