Dluhoš Józsi nevére sokan felkapják Komáromban a fejüket. Az édesapa, id. Dluhoš József, aki a komáromi hajógyárban az „aranykezű“ nevet érdemelte, arról volt ismert, hogy kihívásnak tartott minden megoldhatatlannak tűnő feladatot, amit azután bizonyítva rátermettségét, végre is hajtott. Az édesanya, Huszár Dluhoš Mária a II. lakótelepi alapiskola (Béke Utcai AI, ma Jókai Mór AI) alapító
pedagógusa volt. Minden bizonnyal az édesanya nyugodtságát és az édesapa ügyes kezét örökölte ifj. Dluhoš József, aki egyszerre volt zenész, esztergályos, hangstúdió vezetője és az öreg bútorok orvosa. Komáromban és szerte a környéken Donkiként ismerik.
– A magyar gimnázium földszintjén levő alapiskolában tanultam a betűvetést, azután a hajógyári szaktanintézetbe kerültem és vasesztergályos lettem. Így utólag belegondolva, nagyon jó iskola volt, megtanítottak a pontosságra, a műszaki rajzok ismeretére. Apám után én is a hajógyárban kezdtem el dolgozni, a szakmámat is szerettem, csak hát időközben elkezdődött a gyár leépítése, nekem is mennem kellett – mondja, miközben az asztalosműhellyé átalakított parányi garázsban megpróbál helyet csinálni, hogy leülhessünk. Szóvá is teszem, hogy fémforgácsolóként miért nem áll a sarokban egy vas-eszterga, vagy marógép. – Jogos a kérdés, de azért nem fordítottam hátat eredeti szakmámnak sem! Most éppen egy miniatűr, nagy pontosságú esztergapadot készítek, igaz, nem fémekre, hanem fára. Az történt ugyanis, hogy öt éven át jártam hegedűre a zeneiskolába. ╔szintén szólva az akkori kötelező gyakorlatok kellőképpen fejlesztették az ujjtechnikát, viszont rettentően unalmasak, mondhatni dallam nélküliek voltak. Körülöttem a srácok már gitározgattak, vagy legalább ismertek úgy húsz akkordmenetet, ezért autodidakta módon én is elkezdtem gitározni. A zenei hallásom sokat fejlődött hegedülés közben és annak is sokat köszönhetek. Kaptam egy Jolana villanygitárt, szólókkal, kíséretekkel próbálkoztam. Idővel a City, a Paradox illetve sok-sok alkalmi csapat tagjaként álltam a pódiumon. Fiatalként itt-ott láttuk a bécsi tévében, hogy a └nagyok¬ milyen szép gitárokon játszanak, s elhatároztam, hogy a magam elképzelése szerint készítek egy gitártestet. Jól sikerült, azután jöttek a haverok, akik már rendeltek is tőlem gitárokat. Hát ekkor szerettem bele a fába. De a zene „technológiája“ sem hagyott hidegen. A kezdetleges, szalagos magnetofonok korában
már megpróbáltam a zene minőségi rögzítését, s ma, amikor a digitális zene korában élünk, a lakásomban kialakítottam egy mini hangstúdiót, s elsősorban promóciós felvételeket készítettem, amelyek egy-egy zenekar bravúrszámait tartalmazták, egyfajta ajánlkozásként. Ma is büszke vagyok arra, hogy én készíthettem el Emmer Peti első cd-jét, a Bazár, a Paradox, a Lady I, a Dood Mon, a Rising felvételeit, vagy Cubo, illetve Farkas Frédi szólólemezeit. Ma is tartjuk a kapcsolatot és évente egyszer az én kezdeményezésemre megszervezzük a zenésztalálkozót.
Fényképalbum őrzi, hogy az öreg, kidobásra ítélt bútorok a keze alatt miként újulnak meg. – Volt egy családi örökségünk, nagyon szép, de már darabjaira hulló szekrény. Szétszedtem, ami szúette, szétmállott fa volt, azt újragyártottam. Hosszú éjszakákon át dolgoztam vele, de nagyon szépre sikeredett. Elterjedt az ismerősök körében, s hozták az öreg bútorokat. Engem leginkább a 18-19. századbeli nemesi és polgári bútorok felújítása izgatott. Olvastam, kutattam a régi szakkönyveket, megismerkedtem a különféle faanyagok viselkedésével, a politúr fénymázak elkészítésével. És persze rettentően büszke voltam, amikor a roncs tulajdonosa csaknem elsírta magát az örömtől, amikor meglátta megújított bútorát – folytatja Dluhoš Józsi, majd elmosolyodik: – Megmutatom a legújabb titkomat!
A fal mellett álló szekrényből óvatosan emeli ki a két és félárbócos hajó félig kész modelljét. A hajótest oldala olyan, mint Kolumbusz korában, a hajóbordákra rásimulnak az oldallapok. – Richárd, a fiam is fémmel foglalkozik, ő forrasztó, a kislányom, Zsanett Ausztriában ápolónő. De elárulom, hogy van már segédem is, aki szinte minden szabadidejét velem tölti. Ott jön, ni!
Vékonydongájú fiatalember lép be műhelybe. Ő Ricsi, a nagyapa szeme fénye. Még alapiskolás, de a modellezésnél már precizitásra, pontosságra törekedik. Ahogy megszabadul a kabátjától, máris kezébe veszi a finom reszelőt. – Van már utánpótlás – mondja búcsúzáskor a fiú felé intve Donki.
DUNATÁJ HETILAP
