Kinek a Pajzán történetekben olvasható sok huncutság, míg másnak a Csipkés kombiné című nóta jut eszébe a komáromi Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli Mi rejlik a ruha alatt – Az alsónemű történetéből címmel nemrég megnyílt tárlat becsalogató plakátja láttán. Aztán felülkerekedik a kíváncsisága, és máris az ízléses, ám némi pikantériát sem mellőző vándorkiállítás 11. állomáshelyén találja magát. Megkönnyebbülve felsóhajthat: az azonnal szembetűnő erényövek tájainkon már nem használatosak…
A magángyűjteményből született kiállítás ötletgazdája és kurátora Mezőlaky Novák Margaréta régész, történész, aki először, a Barsi Múzeumból való nyugdíjba vonulása előtt, 2019-ben Léván mutatta be a kiállítás anyagát. A Komáromban augusztus 31-ig megtekinthető tárlat bemutatja a fehérneműk történetét az ókortól az 1950-es évekig, azok anyagának, formájának és funkcióinak változásait is korszakonként ismertetve.
A kurátor elárulta, egy évtizeddel ezelőtt a férje selmecbányai házának padlásán talált egy poros hajókoffert, amely tele volt a 19. század második feléből származó, szépen elrendezett, megsárgult, kézi hímzéssel és csipkével díszített, hosszú szárú bugyogókkal, alsó- és hálóingekkel, fűzőkkel, neglizsékkel, amelyek valószínűleg egy menyasszony hozományához tartoztak. Ezután a gyűjteményét adományokból fokozatosan bővítette, s a szakirodalmi leírások alapján ő maga is készített replikákat.
Sőt, a nagy érdeklődés miatt vándorútra indított kiállítás anyagát a befogadó intézmények is bővítették saját darabjaikkal és kiegészítőkkel. Sipos Anna múzeumi néprajzostól megtudtam, hogy például a komáromi látványt szecessziós hálószobai bútorral színesítették.
Mellbevágó tények
Az egyes korszakok többnyire női, de itt-ott férfi alsóneműjéről a falakon és a vitrinekben elhelyezett leírásokban sok érdekesség olvasható. Egyebek mellett az, hogy mikor és milyen szép vagy éppen furának tűnő darabokat viseltek az úrhölgyek és a szegényebb városi, illetve falusi nők. A hajdani higiéniai és pipereeszközök között láthatunk állványos mosdótálat vizeskancsóval, sőt, WC-kagyló híján éjjeli edényt is.
A tájékoztató anyagból az is kiderül, hogy az Angliában felfedezett barlangrajzok tanúsága szerint a nők már az őskorban is eltakarták mellüket. Kezdetleges, állatbőrből készült alsóneműt viseltek, amit szorosan a mellkasuk köré csavartak. A legrégebbi melltartó-ábrázolásoknak azokat a Kréta szigetén talált falfestményeket tartják, amelyek háromezer évvel ezelőtt, a minószi kultúra idején készültek.
A téma igazi ismerői azonban a görög nők voltak, akik textilszalagokkal, többféle módon takarták el, vagy éppen emelték ki a mellüket, az erotikus „töltetet” sem mellőzve. Az ókori római nők azonban nem hangsúlyozták a keblüket, ellenkezőleg, igyekeztek minél laposabbra szorítani, mert a dús kebel náluk a szoptató anya jelképének számított.
A melltartó megjelenése előtt, a 16–17. században a nők a mellrésznél merevített alsóinget hordtak. Az megemelte, teltebbnek mutatta a keblet. A 18. században beköszöntött a légies elegancia, amikor a hölgyek lágy, áttetsző anyagú ruhákba öltöztek, amelyekhez nem volt szükségük szoros fűzőre és alsóingre.
A fűzőtől az erényövig
A fűző a 16–17. század fordulóján jelent meg, és akkor még a férfiak is viselték, mert szép tartást adott a testnek. Gyakran olyan szorosra húzták, hogy a leányok lélegezni is alig tudtak, ezért gyakoriak voltak a rosszullétek. Mivel Medici Katalin, Franciaország királynője illetlennek tartotta a vastag derekat, ezért 1550-ben kötelezővé tette a fűző használatát.
Olvashatunk a női és férfi alsónadrág elődjéről, az ágyékkötőről, valamint a harisnyákról és harisnyatartókról, illetve a menstruációs betétek elődjeiről is. A tisztasági betétek első darabjai a 14. században jelentek meg, s általában ki voltak bélelve, ami gyakori cserét igényelt. Az egyszerhasználatos betétek feltalálásáig a nők többsége anyagdarabokat, gyapotot és juhgyapjút használt, amit különféleképpen rögzítettek a testükhöz.
A hazai falvakban az alsóneműt kender- vagy lenvászonból, majd finomabb pamutból készítették, s a városokban vásárolt csipkékkel, szalagokkal díszítették. A női viselet alapja a ráncolt alsószoknya volt, s az a falun sokáig ismeretlennek számító bugyogó szerepét is betöltötte. A 2. világháború után a falusi nők is a városi divat szerint kezdtek öltözködni: az addig otthon varrt alsóneműjüket felváltották a boltokban vásároltak.
Ha már az erényövekkel kezdtem, azokkal is fejezem be. A mítoszok által övezett alkalmatosság használatának kezdetét a keresztes lovagokhoz kötik, akik ekképp akarták megakadályozni, hogy távollétük alatt az asszonyaik mással létesítsenek intim kapcsolatot. Az erényövet általában kibélelték, ezért gyakori cserét igényelt, és feltételezhető, hogy később inkább szexuális játékként, vagy a nemi erőszak megakadályozására szolgált.
Önfeledt időutazást kívánok mindenkinek, aki kíváncsi a szokatlan témájú kiállításra!
Nagy-Miskó Ildikó
Megjelent a Magyar7 2024/32. számában.