Miután március 14-én a komáromi Petőfi-szobornál és az Egressy Béni Városi Művelődési Központban Szabadság címmel megtartott zenés-dalos-verses-táncos műsor során az óvodások és a kisebb-nagyobb diákok jeleskedtek, másnap további három helyszínen folytatódott a helyi megemlékezés-sorozat. Szívderítő és reménykeltő volt a kokárdás sokaság látványa, ami a szeretett gimnáziumi magyartanárom, Gáspár Tibor magvas szónoklatai miatt a Klapka téren egykor összegyűlt tömeget juttatta eszembe.
A szombati eseménysor a helyi katolikus temetőben, az 1848-as komáromi honvédek Farkas és Bartakovics család kezdeményezésére korábban felújított emlékoszlopánál vette kezdetét. Farkas Adrianna, a Selye János Gimnázium magyartanára üdvözölte a megjelenteket, és ismertette az elhanyagolt állapotú emlékművel kapcsolatos mentőakciójuk részleteit. Közreműködött csengő hangú tanítványa, Szeles Chloe, aki stílusosan 1848-as népdalt énekelt. A jelenlevők koszorúkat, virágokat és nemzeti színű szalagokat helyeztek el az oszlopnál, valamint közösen elénekelték a Himnuszt.
Majd a Csemadok Komáromi Területi Választmánya által szervezett műsorral, a kétszáz évvel ezelőtt városunkban született Jókai Mór felújított Kultúrpalota előtt levő szobránál folytatódott a hajdani hősök bátor tettei előtti közös tisztelgés. Miután Petheő Attila, járási Csemadok-elnök köszöntötte az emlékezőket, felkérte a diákjai körében is közkedvelt Mózes Endrét, a helyi Marianum Egyházi Iskolaközpont tanárát ünnepi beszéde megtartására. Közreműködött Majer Jázmin, a Selye János Gimnázium diákja, aki Borka Géza, volt bencés tanár Jókai szelleméhez című költeményét mondta el, ami a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma száz évvel ezelőtti ünnepélyes átadása és a „nagy mesemondó” születésének centenáriuma alkalmából íródott.
A szónok kifejtette: nem akarjuk elfelejteni a jeles elődeink, köztük a bátor márciusi ifjak példa értékű tetteit, s mi is „hozzájuk hasonlóan hűséges és hasznos cselekvői akarunk lenni a számunkra adatott történelmi időnek”. Felidézte a hajdani eseményeket, melyek felgyorsították a modern nemzetté válás folyamatát, kiemelve az értékes irodalmi életművet hátrahagyott Jókai Mór politikai szerepét, „aki nem csak tevékeny résztvevője volt a nagy márciusi napnak, hanem előkészítője is, s nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy népünk lelkébe úgy ivódjon bele ez az időszak, mint történelmünk legfényesebb pillanata”.
„Ünnepelni jöttünk, együtt vagyunk és tudjuk, hogy miért vagyunk itt: a kokárda a szívünk felett azt jelzi, együvé akarunk tartozni” – hangsúlyozta. Mint mondta: az ünneplés során van időnk elgondolkodni, és erőt gyűjteni a holnapi harcainkhoz, megerősíteni az összetartozás tudatát, együtt és egymásnak örülni, ami nagyon fontos. Úgy véli: mi, felvidéki magyarok nem vagyunk olyan sokan, hogy acsarkodással, ellenségeskedéssel, kirekesztősdivel gyengítsük közösségünket. Ahelyett az előítéleteinket félretéve, hallgassuk meg egymás véleményét!
„Mindenkire szükség van, aki hajlandó tenni nemzetünkért, közösségünkért, szülőföldünkért, hiszen bőven van mit tenni. Sok olyan kérdés van, amelyek megoldása mindannyiunk érdeke. Adjon nekünk ez a nemzeti ünnep elszántságot, erőt és reményt, hogy holnap vagy talán már ma elindulhasson az a párbeszéd, amiből a minket éltető, jó megoldások születhetnek. Legyen béke, szabadság, egyetértés!” – e jókívánsággal búcsúzott, mielőtt a jelenlevők megkoszorúzták Jókai ülőszobrát. Egyúttal mielőbbi gyógyulást kívánt a pozsonyi késelés magyar sérültjének, amit felettébb sajnálatosnak tart, viszont az eset során azonnal megmutatkozott civil összefogást és politikusi lépéseket követendő, jó példaként említette.
Utolsó felvonásként öt órakor kezdődött a Csemadok Komáromi Városi Szervezete által Komárom város közreműködésével szervezett, újabb koszorúzással egybekötött megemlékezés, ahol rég látott sokaság gyűlt össze a szárazabbra fordult időjárásban. Tóth Gábor marianumi tanár köszöntötte a jelenlevőket, az ünnepi szónok szerepét pedig Romsics Ignác Széchenyi-díjas magyar történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vállalta. Közreműködött a hamarosan 45. születésnapját ünneplő Concordia Vegyes Kar Stubendek István karnagy, a Magyar Kultúra Lovagja vezényletével, valamint Gál Tamás, Jászai Mari- és Deszka-díjas színművész, a Jókai Színház igazgatója, aki Petőfi Sándor 15-dik március, 1848 című versét mondta el.
Romsics Ignác beszéde elején a nemzeti ünnepek jelentőségéről szólt. Leszögezte, hogy bár Magyarország nem tartozik a legnagyobb országok közé, a nemzeti ünnepek számát illetően azonban élen jár, hiszen azokból három is van, melyekről augusztus 20-án, október 23-án és március 15-én emlékezünk meg. Részletesen beszámolt az utóbbival kapcsolatos ünneplés viszontagságos történetéről. Megtudtuk, hogy a hatalom urai a különböző társadalmi-politikai rendszerekben az ünneplést hol tiltották, hol eltűrték, időnként pedig engedélyezték.
„Március 15. sűrítetten hordozza azt a múltra vonatkozó tudást és érzelmi kötőanyagot, amely egy közösség identitásának, önazonosságának nélkülözhetetlen eleme. Ez több jelentésű nemzeti ünnepünk. Nemcsak az állami függetlenségért folytatott évszázados harcainak szimbóluma, hanem a nemesi előjogok eltörlésének és a polgári jogegyenlőségnek is jelképe. Emellett a fiatalságnak – Adyval szólva „szent lázadásoknak, vágyaknak s ifjú hiteknek” – és egy kicsit a közelgő tavasznak is ünnepe”– magyarázta a jeles szaktekintély.
Köztudott, hogy a másfél évig tartó magyar ellenállást az osztrákok csak erős orosz segítséggel tudták letörni. Az elnyomó rezsim iszonyatos bosszút állt a magyar forradalmárokon és szabadságharcosokon, akiket kivégzésekkel és hosszadalmas börtönbüntetésekkel sújtottak. Az elnyomás éveiben az emberek csak titokban emlékezhettek meg a dicső eseményekről. Majd az 1867-es kiegyezést követően óvatosan került sor a forradalom megünneplésére. Bár 1898-ban hallgatólagosan elfogadták március 15. ünneplését, de a hivatalos ünnep április 11. lett. Március 15. csak a trianoni béke után, az 1927. évi XXXI. törvénycikkel vált hivatalos nemzeti ünneppé, az első hivatalos megemlékezésre pedig 1928-ban került sor. Azután az 1950-es években nem ünnepelték ezt a napot, később pedig csak szigorú keretek között lehetett ünnepelni.
A rendszerváltást követő, 1990-es szabad választások után sokan abban bíztak, hogy az új Magyarország első számú állami ünnepe március idusa lesz, de nem így történt, hanem augusztus 20. élvezett elsőbbséget. A magyar Országgyűlés azt csak 1991-ben nyilvánította hivatalos nemzeti ünneppé. Romsics Ignác szerint „így március 15. talán megmaradhat annak, ami 150 éves története során minden erőszakos kisajátítási kísérlet ellenére valójában mindig is volt: a függetlenség és a szabadság, valamint Adyval szólva: a „szent lázadások, vágyak s ifjú hitek” és egy kicsit a minden ideológiától mentes tavasz, vagyis az örök megújulás ünnepe”.
Az ünnepség, amely fényét az izsai és szőnyi hagyományőrzők, huszárok és a Komáromi Szekeresgazda Hagyományőrző Egyesület tagjainak jelenléte emelte, a felvidéki és magyarországi szervezetek, kulturális és oktatási intézmények képviselőinek szoborkoszorúzásával és nemzeti imánk közös eléneklésével zárult. Az Összetartozás Városának mindkét részéből a polgármesterek és helyetteseik, a Magyar Szövetség színeiben pedig annak egyik országos elnökségi tagja, valamint megyei képviselői, járási és helyi képviselői is elhelyezték a tisztelet és hála koszorúit Klapka honvédtábornok szobránál. Az ünneplés után pedig kezdődjön a közösségünk javát szolgáló, említett párbeszéd!
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
