Tény, hogy a Kiss Ádám és Hadházi László főszereplésével készült Dumapárbaj jobb, mint amire a trailer alapján számítani lehetett, de ez vajon elég lesz a két komikus rajongóinak?
Kenyeret és vígjátékot!
Az Andy Vajna-éra filmterméséből a mozinézők leginkább a Megdönteni Hajnal Tímeátra, és a Coming Outra – ergo vígjátékokra – voltak kíváncsiak, így a két stand-upos nevével fémjelzett produkcióra biztosan szintén sokan elmennek, de vajon mit kap a néző a pénzéért? Nos azt semmiképp, amit akár a Showder Klubban, vagy a két komikus fellépésein megszokhattak. Ugyan magukat alakítják, ám sajnos vagy szerencsére nem 90 percnyi stand-upot nyújtanak.
A Dumapárbajban Hadházi egy erősen 40-es évei végén járó, kiégőfélben lévő, amolyan Fábry Sándor-szerű tévés showmant, Kádár Tamást alakítja, aki egy napon Nagy (nem Kiss) Tóbiás személyében – akit Kiss Ádám játszik -, egy feltörekvő fiatal konkurenst kap a műsorba, amit nem tud elfogadni. Kettejük rivalizálásáról szól a film, melyben Kádár Tamás elveszti önbizalmát, majd barátnőjét is, pénzügyileg nehéz helyzetbe kerül, így haknizni kényszerül, majd a dramaturgia egy kiszámítható pontján a címben is megidézett dumapárbaj során összecsap az időközben befutott Nagy Tóbiással.
Rossz viccek vs. jó poénok
A szándékoltan rossz poénok mellett (ezek hivatottak Kádár kiégését szimbolizálni) kapunk ugyan néhány jót, főleg akkor, amikor a két szereplő egymást vegzálja, de akad néhány ciki momentum is. Van például egy százötven kilóssá maszkírozott, falásrohamos Eszenyi Enikő, aki a két stand-upos menedzserét alakítja, és egy darabig mesteri szinten űzi a minőségi ripacskodást, ám például a marhavelő-evős jelenete romba dönti az egész játékát. Az amúgy hangjával kiválóan bánó, komikusi vénáját a Vígszínházban kamatoztató Csőre Gábor pedig arra van kárhoztatva, hogy állandóan Hadházit cseszegesse, ugyan fizesse már ki a kertbe épített medence árát. Esetében majdnem elő is kerül az altesti humor, de azán szerencsére mégsem.
A film végén kapunk némi drámát is, de fakadóan abból, hogy nem két hivatásos színésszel van dolgunk, a jellemfejlődés, a gyász, és a magánéleti trauma megjelenítése mindkét humorista számára problémás. A film erős jelenetei lehetnének azok a momentumok, amik egy-egy igazi haknijukból inspirálódik (például fellépés olyan céges rendezvényeken, ahol a főnök épp előtte rúgott ki alkalmazottakat), ám mégsem váltanak ki érzelmet a nézőből.
Mi lehet vicces?
Az elmúlt hetekben ez az adekvát kérdés többször is előkerült, melyhez először Maksa Zoltán nemi erőszakon való „tréfálkozása”, majd a francia karikatúralap, a Charlie Hebdo szolgált vitaalapul. A Dumapárbaj ugyan nem viccelődik háromfejű csecsemőkön elkövetett fajtalankodáson, sem muszlim fürdőruhamodellek Mohameddel kapcsolatos viszonyrendszeréről, mégis fontos a kérdés, szükséges-e egy olyan formátumot vászonra adaptálni, amely szűk közönség előtt, bensőséges hangulatú kis lokálokban él meg igazán. A stand-up ugyanis pont akkor jó, amikor a megírt történetek kellő improvizációval, az aktuális nézőközönség rezdüléseire reflektálnak. A stand-upról szóló korábbi filmek (például az Ember a holdon) sem azért jók, mert fékevesztett módon nevettetni akarnak, hanem azért, mert a komikusi lét drámáját hivatottak képviselni, s a humorforrást az emberi élet abszurditása okozza.
Viccesek-e magyar stand-uposok?
A zsáner magyar kedvelői ezen kérdés apropóján valószínűleg egy emberként küldik el e sorok íróját melegebb éghajlatra, de javaslom, nézzenek videókat a műfaj hazájából, Amerikából, és megváltozik a véleményük (régebbről Richard Pryor, Steve Martin, az újabbak közül Chris Rock, Dave Chappelle, Louis C. K.). Az eredeti stand-up nem attól vicces, hogy két szarós-hányós poén közé egy bazmeget is elrejtenek, hanem azért, mert közéleti témákat dolgoznak fel humorosan, azok abszurditására reagálva. Nem állítom, hogy Magyarországon nincsen a műfajnak eredeti és intelligens művelője (például Kőhalmi Zoltán), de egyrészt a „szakma” felhígult, másrészt az első „nagy” Showder Klubos generáció fénye is megkopott. Tehát a válasz: az esetek zömében már nem, de tévében egyértelműen nem.
Szükség van magyar stand-upos vígjátékra?
Olyan formában, mint a Dumapárbaj, biztosan nem. Ugyanabba a tingli-tangli, lityi-lötyi vígjáték-vonalba áll be, mint a már fentebb említett két társa, különösebb mélység nélkül, ami nem is lenne különösebb probléma, ha legalább nevettetne. Nem tagadom, hogy Hadházi és Kiss Ádám lehengerlő elaőadó, de a vásznon ebből vajmi kevés csillan meg. Olyan érthetetlen ez a film, mint a Casting minden című Oláh Ibolyás alkotás, ami pedig a zenés tehetségkutatók drámáját volt hivatott érzékeltetni. Mindkét film esetében ugyanaz hiányzik: az életszerűség. A Megasztárt azért nézi az ember, hogy a legkisebb fiú drámáját lássa, és izguljon érte, stand-upot pedig azért, hogy az megszólítsa, és helyeslően bólogasson, nevessen, milyen igaza van a humoristának. A Dumapárbajba tehát még kevesebb humor, de annál több dráma, vagy rengeteg igazán jó vicc kellett volna. Mert ez így csak az a fajta langyos víz, amit a két humorista hatszázezer Facebook-lájkolójának akarnak eladni.
mozi.hir24.hu
