Sétakocsikázásra hívom a kedves Olvasót. De nem akármilyenre ám! Egy rövid időre hagyjuk itt benzingőzös, kipufogógázoktól bűzlő jelenünket, és a képzelet szárnyán szálljunk vissza szépapáink, szépanyáink korába, a boldog békeidőkbe, amikor az utcák gömbölyűre koptatott macskakövezetén még szekerek, konflisok és omnibuszok gördültek szép komótosan, s a bakon ülő kocsisok olykor hangos ostorpattogtatással igyekeztek gyorsabb tempóra ösztönözni hámba fogott lovaikat. Bár a tizenkilencedik században még nem voltak tisztában a mai tömegközlekedés fogalmával, élelmes emberek fejében már akkor is megfogant a gondolat, hogy miként lehetne egyegy nagyobb fogattal egyszerre több utast is szállítani, akiknek azonos az útirányuk. S ennek a magyar embernek a neve is ránk maradt a korabeli krónikákban. Kratochwill Jánosnak hívták azt a derék pesti vendéglőst, aki 1832-ben társaskocsit, azaz omnibuszt indított. Vállalkozása bizonyára bevált, mert hamarosan követőkre talált, olyannyira, hogy néhány év múlva már nem bámulták meg a járókelők azokat a nagy kocsikat, amelyek egyszerre nyolctíz utas szállítására voltak alkalmasak. A derék pesti céhes mesterembereknek hosszú időre munkát biztosított az omnibuszok készítése. Pest-Budán kívül magyarhonban még a koronázóváros utcáit rótták omnibuszok. Nyilván a jó példán felbuzdulva egy komáromi polgár is elhatározta, hogy omnibuszjáratot indít. S talán az sem volt véletlen, hogy ez az ember is vendéglős volt. De vegyük kézbe a Komáromi Lapok 1871. október 7-i keltezésű 28. számát és lapozzunk a negyedik oldalára. Omnibusz címmel egy szerény, néhány soros közlemény tudatja az olvasókkal, hogy: „Komáromban is lesz már társaskocsink, mint jól értesültünk, Bertha József – a Magyar Királyhoz címzett szálloda vendéglőse – kinek sikerült jó étkei, s italai által a közönség elismerését megnyerhetni, a napokban Pestre utazott, hogy ott omnibust (társaskocsi) vegyen, mely azután Komárom és Új-Szőny közte fog közlekedni. Jó sikert óhajtunk a vállalkozáshoz!” Tehát röviddel a kiegyezés után már Komáromban is utazhattak a polgárok omnibusszal, amelynek természetesen meghatározott menetrendje és útvonala volt. Az 1891-ben megrendezett ipari és mezőgazdasági kiállítás útmutatójában olvashatjuk többek között, hogy a 63 utcát számláló és 13 099 lakosú városban az omnibusz állomáshelye a Duna soron, a Magyar Király szálloda és Lusztig bérkocsis háza előtt volt. A Kossuth tér sarkán ma is áll az a ház (az alsó fényképen), ahonnan minden vonathoz indult az új-szőnyi vasútállomásra omnibusz. A hajdani Rozália térről a Jókai és a Nádor utcán át haladt úticélja felé, utasaival végiggördült a Duna utcán, Duna soron és a Híd utcán, majd a hídon átkocogott és letért jobbra, a vasútállomás felé. Közben megállóhelye a Fő téren (a mai Klapka téren) volt, de a közlekedési rendtartás szerint a kocsis tartozott megállni mindenütt, ahol az utas beszállni vagy kiszállni akart. A viteldíj 10 krajcár volt, ám minden poggyászért még további 50 krajcárt voltak kötelesek fizetni az utasok. S mialatt ezt a rövid gondolatbeli utazásunkat megtettük, omnibuszunk máris a végállomásához ért. Kocsisunk pattint egyet ostorával, hő! Komótosan leszállunk, fogjuk a csomagunkat és gyalog baktatunk tovább. S közben együtt dúdoljuk Zerkovitz Béla felejthetetlen pesti slágerét: „Éjjel az omnibusz tetején – emlékszel kicsikém? – de csuda volt!”
NÉMETH ISTVÁN
(A szerző felvételei)
DUNATÁJ HETILAP 33/2015
