Jókay Károly, a Jókay Alapítvány alapítója, Jókai Mór testvérbátyjának ükunokája tartotta az ünnepi beszédet azon a Komáromban tizenhatodszor megrendezett Szent István napi eseményen, amelyet a kedvezőtlen időjárás miatt szombaton nem a hagyományos helyszínen, első királyunk lovasszobránál, hanem a Tiszti Pavilon zsúfolásig megtelt dísztermében tartottak. A kultúrműsorokon kívül a Kárpát-medence kenyerének megszentelésére, megáldására, a Himnusz közös eléneklésére és a Szent András Bazilikában ünnepi szentmisére is sor került. Végül a koszorúzók kis csoportokban hajtottak fejet hajdani jeles uralkodónk szobránál.
Az ünnepség elején Keszegh Margit, a főszervező Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnöke üdvözölte a résztevőket, köztük a meghívott szónokon kívül Márvány Miklóst, Magyarország pozsonyi nagykövetségének tanácsosát, továbbá Dél-Komáromból Molnárné dr. Taár Izabellát, a Komáromi Járási Hivatal vezetőjét és Turi Bálint alpolgármestert, valamint Keszegh Béla, Észak-Komárom polgármesterét. Majd felidézte, hogy István király lovasszobrát, Győrfy Lajos szobrászművész alkotását 2009-ben állították fel a Lúdpiac téren, s annak jelképes jelenléte a Felvidék fővárosában hozzájárul az egészséges nemzettudatunk megerősítéséhez, s a jövő nemzedék számára is pozitív üzenetet hordoz. Miután az őseink iránti tisztelet jelentőségét hangsúlyozta, örömmel nyugtázta, hogy a helyszín-változtatás ellenére sokan érkeztek az eseményhez méltó díszterembe. Megköszönte a később Krüger Viktorral kiegészült Pengő és az Árgyélus zenekarnak, illetve a Garabonciás Néptáncegyüttesnek, hogy fellépést vállaltak az ünnepségen. Végül felkérte az ünnepi szónokot, Jókay Károlyt gondolatai tolmácsolására.
Jókay Mór író testvérbátyjának ükunokája örömét fejezte ki amiatt, hogy e jeles napon beszédet mondhat abban a városban, amely temetőjében a szépapja és az ükapja is nyugszik. Először a saját történetét vázolta, majd szót ejtett Szent Istvánról, illetve szellemi hagyatékáról, felidézte az 1022-as esztendőbeli világot, végül a „révkomáromiak” küldetésére is kitért. Megtudtuk, hogy anyai oldalról a nagyszülei, édesanyja s a tágabb rokonság egy része, apai részről pedig az apja és az életben maradt testvére, félárván, 1945 zivataros márciusában Nyugatra menekültek. A család mindkét része 1945 áprilisában Bajorországban kötött ki. Apja egy müncheni menekült táborban, mint „volt ellenség,” az édesanyjáék pedig bajor parasztok padlásán, majd szükséglakásban éldegéltek. Mivel nem térhettek haza, ezért 1949/50-ben kivándoroltak az Egyesült Államokba. Ő 1963-ban Chicagóban született, éppen Jókai Mór születésnapján. Emigráns családként helytálltak az idegen környezetben, megmaradtak magyarnak és a nemzettudatukat az utódaikra is átörökítették. Elhatározták, hogy amikor a világ jobbra fordul, hazatérnek. Neki ez 1994-ben sikerült. Előzőleg pedig a húgaival együtt magyar cserkészek és a kinti magyar társadalom cselekvő szereplői voltak. Egészen a doktorátusa megszerzéséig Amerikában tanult. Szent Istvánnal és emlékével pedig egy cserkésztáborban szembesült. „Tábortüzek, szentmisék, akadályversenyek, tábori keretmesék adták át nekem a tudást, valamint azt, hogy nem csak a római katolikus testvéreknek fontos az apostoli király, István, hanem az egyetemes magyarságnak is, így nekem, magyar reformátusnak is” – hangsúlyozta.
Majd felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ezer év alatt hány birodalom, királyság tűnt el, s mennyi mai állam akkor még hamvában sem létezett. „S mi, mint akkor is, most is, itt vagyunk!” – szögezte le a magyarság örvendetes túlélése kapcsán, ami talán nem véletlen… A népvándorlásokkal teli, korabeli világ kaotikus helyzetét is ismertette, „amely közepén rajzolódik ki a korabeli térképeken Szent István tűzzel-vassal egyesített Magyar Királysága, természetes határokkal, vármegyékkel, kolostorokkal, plébániákkal, várispánokkal, törvénykönyvvel, a nyugati kereszténységgel egy utolsó bástyájaként a déli, keleti zűrzavarral és Bizánccal szemben. A nyugati, keleti jelképekkel ellátott Szent Korona, valamint az ország egyensúlypolitikája akkor egyértelmű volt. Erőszakos veszély fenyegetett több irányból”.
Úgy véli, jelenkorunkban hálásak, büszkék és bizakodók lehetnek a komáromiak azért, hogy az elődök túlélték a vérzivataros évszázadokat, miközben a város és környéke az elmúlt ezer évben fontos szerepet játszott a hadászat, a kereskedelem, a közlekedés és a műveltség terén. „Örüljünk a túlélésnek, s legyünk hálásak azért is, hogy van tennivalónk, van feladatunk és van talentumunk saját környezetünk, családunk, közösségünk és tágabb térségünk érdekében cselekedni! Minden civil szervezet, községi, illetve városi önkormányzati testület, egyházközség, iskola, gimnázium, főiskola, egyetem és munkahely, vállalkozás helyszíne lehet a hitre, hagyományra és nyelvünk egyediségére alapozott gyarapodásnak, a jóért, szépért való küzdelemnek. Minden révkomárominak van szerepe, feladata és értéke… Mindenki a saját talentuma, szorgalma, hivatása, felelősségérzete és hite szerint szolgálja az általa választott közösséget, ott, ahol van, ahová rendeltetett! Ez is Szent István öröksége. S legyen így újabb száz, majd ezer év múlva is!”.
Molnár Ernő katolikus atya és Fazekas László emeritus püspök megszentelte-megáldotta a Kárpát-medence kenyerét, s a Földes-pékség jóvoltából azt a jelenlevők meg is kóstolhatták. Miután közösen elénekelték a Himnuszt, bónuszként egy nemzeti szalaggal díszített üzenettekercset kaptak ajándékba. Például az enyémen István király saját fiához, Imre herceghez írt Intelmei olvashatók. Közben a Ghymesi Igricek zenéltek, majd részt vehettek a Szent András Bazilikában megtartott ünnepi szentmisén. A Szövetség párt, valamint több kulturális, oktatási és ifjúsági szervezet, polgári társulás, illetve intézmény képviselői kis csoportokban helyezték el saját koszorúikat Szent István lovasszobránál. Remélhetőleg tudatosítva az ünnepségen elhangzott üzenetet: „mindenki ott szolgálja a közösséget, ahová rendeltetett…“!
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
