A Selye János Gimnázium másodikos diákjaként volt egy megszokott, működő, valamelyest magamnak kialakított napirendem: reggel korán kelek, nagyjából negyven percet ülök a buszon, beülök az iskolapadba, úgy hat-hét tanítási óra után kisétálok a gimiből, és ha esetleg a barátaimnak és nekem is úgy alakul, beülünk valahová, majd hazamegyek, elkészítem a házi feladatokat, tanulok, és nagyvonalakban beszélve másnap minden kezdődik előről. A jelenleg kialakult helyzet szinte mindenkinek teljesen felborította a rutinját, ez alól mi, a diákok sem számítunk kivételnek. Ami megmaradt számunkra, az a tanulás és a házi feladatok megírása. A tanáraink nem minden esetben köteleznek minket a visszajelzésre, és úgy gondolom, ez is egy amolyan „lecke“ lehet a számunkra. A legfőbb tananyagok a felelősség, önállóság, egymásra való odafigyelés és természetesen egymás segítése. Ezek olyan alapvető szükségletek a napjainkban, melyek nélkül nem működhetne az online kommunikált munka. Meg kell értenünk, hogy ez a helyzet mindenkinek új, a legjobb képességeink szerint kell segítenünk a diáktársainknak és tanárainknak is, ahol csak tudunk. Együttműködés nélkül nehezen fogunk tudni boldogulni ezekben az időkben. Tekintettel kell lennünk arra, hogy egy bizonyos tanárnak nem mi vagyunk az egyetlen osztálya, viszont ennek a tolerancián alapuló bizalomnak működnie kell kölcsönösen is. Szintén megnehezítette a munkát, hogy rengeteg irányból kaptuk az információkat, tananyagokat, és – ahogyan már ezt sokan említették előttem is – egyszerűen elveszítettük a fonalat a sok beérkező üzenet között. Edupage, Google Classroom, Facebook, Messenger… az utolsó kettőn belül pedig még különböző csoportok is létrejöttek. Szerencsére úgy néz ki, ez a probléma lassan megoldódik, hisz – bár még próbaidő alatt- a Selye János Gimnáziumban bevezettük a Google Classroom egységes használatát, így minden tantárgyból egyplatformon folyik majd az információcsere tanár és diák között. Bár a gimi eddigi másfél éve alatt minden bizonnyal összeszedettebb lettem, egy kissé még mindig hajlamos vagyok a szétszórtságra, éppen ezért már az elején bevezettem néhány új szabályt, amelyekhez a saját érdekemben igyekszem tartani magamat. Például minden beérkező információról képernyőképet készítek, és ezeket a telefonom galériájában tantárgyak szerint szeparálva mappákban tárolom, valamint listát írok az elvégzendő feladataimról. Miután egy feladatot elvégeztem, kitörlöm a mappából a képet, a listáról pedig kihúzom a feladatot. Nem nagy találmány, de egyszerű, éppen ezért nagy segítség a dolgaim rendszerezését illetően. Az osztályon/csoporton belüli együttműködés szintén óriási segítség tud lenni, szerencsére ez nálunk gördülékenyen működik. A karantén előtt a hétköznap délutánokat leginkább önképzéssel és a barátaimmal szoktam tölteni. Aktív tagja vagyok két színjátszó csoportnak, valamint a diákönkormányzat elnökeként sok időt töltök a bálok és különféle akciók megszervezésével. A mostani helyzetben természetesen meg sem fordult a fejünkben a bál szervezése, más akciók pedig szintén háttérbe szorulnak, a karantén végéig legalábbis biztosan, hiszen csaknem semmi konkrét információt nem tudhatunk a közeljövővel kapcsolatban. Azt viszont elmondhatom, hogy a DÖK tagjai azért nem feledkeztek meg teljesen a diákságról, a csoporton belül még most is folynak kisebb-nagyobb meglepetések előkészületei, melyekkel igyekeznénk feldobni az otthoni munkát is. Az érménknek természetesen nem csak egy oldala van, a javarészt negatív dolgok mellett felbukkannak pozitívumok is. Nekem személy szerint sokkal több szabadidőm van, több időt tudok a családommal való együttlétre fordítani, valamint az egyik kedvenc hobbimra, az önművelésre. Sokat olvasok, sétálok a kertben, hangszeren játszom.Ahol csak lehet, próbálom érdekessé, színessé tenni az otthonmaradást, hiszen a bezártság nem tesz jót az ember mentális és fizikai egészségének sem. A legfontosabb dolgok, amikre ezekben az időkben hagyatkozni tudunk, azok az emberi kapcsolataink, amiket kiemelten most, nem szabad hagynunk elveszni. Természetesen a családtagjainkra kell legtöbb figyelmet fordítanunk, hiszen a XXI. században hajlamosak vagyunk egész napokat a telefonunkba bújva tölteni, minden odafigyelés nélkül létezni egymás mellett. Igyekszem a barátaimmal is minél többet beszélni hívásban, nem szeretnénk nagyon elszokni a hanguktól. A videóhíváshoz csatlakozva, az eddigi otthonmaradásom egyik fénypotja egy virtuálisan megtartott szlovák óra volt. Mindenki örült egymásnak, a tanárnőnek, és megható volt látni, hallani, hogy ő is örült nekünk. Úgy gondolom, nem feltétlenül csak a saját nevemben beszélek, mikor azt mondom: hiányzik az iskola. Minden bizonnyal rengeteget fogunk még tanulni egymástól, lehet, hogy ilyen „kényszerhelyzetben“ nem csak másokat, hanem magunkat is jobban meg fogjuk tudni ismerni. Nem győzzünk hangsúlyozni, ez a helyzet mennyire rendkívüli és új mindenki számára, viszont –mégha most nem is néz ki úgy – az élet megy tovább, és bár merem mondani, történelmet élünk, túl leszünk ezen is! Addig is, egy francia művész, Henri Matisse szavaival zárnám a rendhagyó élménybeszámolómat: „Aki hajlandó körülnézni, mindenütt meglátja a virágokat.“
A Selye János Gimnázium diákönkormányzatának elnöke, Mikulec Amina (2.B)
