Ezerkilencszáztizennégy decembere
Az Európát, majd az egész világot lángba borító szarajevói merénylet óta már hónapok teltek el, a nagy háború frontjain százezrek véreztek, s a lövészárkokban és a hadat viselő országok hátországában is mind jobban érezték, hogy a háború befejezéséig még tetemes áldozatot kell hozniuk
a katonáknak és civileknek egyaránt. Így volt ez Komáromban, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb katonai garnizonjában is, ahol karácsony közeledtével nyilvánvalóvá vált, hogy az elaggott uralkodó ígérete, miszerint mire lehullanak a falevelek, apáink és fiaink győztesen hazatérnek a harcmezőkről, nem volt több puszta óhajnál.
A háborús idők szorításából a Duna mentén egyelőre annyit lehetett érezni, hogy a hétköznapok beszürkültek, egyre több volt a hiánycikk, a távoli frontok szinte falták a hadi- és emberanyagot. A hadüzenet idején tapasztalt általános hazafias lelkesedés lelohadni látszott, s a mind gyakrabban induló menetszázadokat már nem búcsúztatta virágeső. A korabeli helyi lapok is mintha a korábbinál visszafogottabban írtak volna a Galíciában, Szerbiában, majd később az olasz frontokon történtekről. A decemberi limanowai győzelem fényes helyi fegyvertény volt ugyan, de az általános helyzeten mit sem változtatott, s az „orosz gőzhenger” hamar magára talált. A karácsonyi ünnepek közeledtével többek között ezt olvashatjuk a Komáromi Újság 41. számában: „Megkondultak a dómok harangjai, felzendültek a templomi énekkarok ajkán a klasszikus misék zsongó akkordjai. Összejöttek az itthonmaradtak. Kezük imára kulcsolva, gondolatuk pedig a véráztatta csatatereken jár, hol a halál arat most széles rendeket nem búzából, gabonából, hanem apákból, testvérekből, kenyérkereső fiúkból. – Uram, irgalmazz nekik!” Év vége közeledtével az első hadifoglyok is megérkeztek Komárom vármegyébe. Erről az első híradások egyike a következően szól: „Eddig csak szerb foglyokkal dicsekedhetett Komárom megye, de abból azután jutott bőven. A
Nagymegyer melletti szerb tábor most már megszokott szenzációja a környéknek, különösen mióta a szerb foglyok között nagy mértékben dühöng a kolerajárvány. E miatt nem szabad a tábor közelében tartózkodni idegennek. A kolerában elhunytak száma már megközelíti a háromnegyed százat.” A Dunaszerdahelyen és Somorján létesített hadifogolytábor orosz és szerb lakóit munkára fogták. Sokan a diószegi cukorgyárban dolgoztak, továbbá Tanyon, Gútán,Csicsón, Nagymegyeren és Bogyán a népfelkelők őrizete mellett serénykedtek a cukorrépatermés betakarításában. A terjedő kolerajárvány idővel a civil lakosságra is átterjedt, s így a hatóságok egészségügyi óvintézkedéseket foganatosítottak, még az országos komáromi vásár is elmaradt. A kolera ennek ellenére már Komáromban is felütötte a fejét. Az erről szóló egyik tudósításban olvashatjuk többek között: „Örömmel adjuk tudtára városunk lakosságának, hogy a kellő időben elrendelt, és erélyesen végrehajtott óvórendszabályok hatása máris mutatkozik. Összesen hat ember halt meg nálunk kolerában (öt katona és egy polgári egyén), s újabb megbetegedés nem fordult elő.” A frontokról egyre érkeztek Komáromba a sebesültszállító vonatok, s így az iskolákat is átalakították ideiglenes kórházakká. Az egykori trinitárius kolostorban működő hatalmas katonakórházon kívül ideiglenes kórházat rendeztek be a Kultúrpalotában, a Menházban, a bencés főgimnáziumban, a református kollégiumban, a Katolikus Legényegylet és a Komáromi Dalegyesület székházában, az apácazárdában, a Majláth-féle iskolában, a polgári leányiskolában és fiúiskolában, az Emberszeretet Közkórházban, működött továbbá kórház a várban és egy Klapka-kórházról is tudósítanak a korabeli beszámolók. A Komáromi Lapokban és a Komáromi Újságban egyre több riport és beszámoló jelent meg a hadikórházakból, s részletesen tájékoztatták az olvasókat arról 
is, hogy a kórházakban ápolt katonák miként töltötték a karácsonyi ünnepeket. A „Jézus a kórházban” címmel megjelent cikk szerzője többek között ezt írja: „A Kultúrpalotában két hatalmas karácsonyfa soksok villogó lángja gyúlt ki szent karácsony estén, amelynek misztikus fénye mellett folyik a kedves ünnepély. Mindkét kórteremben felállított karácsonyfa ízléses feldíszítésében, az ajándékok el- és kiosztásában közreműködnek a komáromi lányok és asszonyok.” A kórházi férőhelyek száma azonban még így is kevésnek bizonyult. Az „Óvodából kórház” címmel megjelent írásban többek között ezt olvashatjuk: „Gúta község hazafias közönsége modern épületű óvodáját, hitelszövetkezete pedig egyik nagyméretű termét szívesen átengedi sebesültek ápolására. Minthogy a vasúti forgalom egy- másfél hó múlva megnyílik, legyen szabad e közérdekű kérdést megfontolásra ajánlani az illetékes köröknek.” A frontot és a kórházakat azonban el kellett látni kellő ruházattal és felszereléssel. Egyre másra jelentek meg a lapokban a közadakozásra felszólító felhívások. A „Nemes szívek mozgósítása” című tudósításban olvashatjuk: „Madar község 148 vánkushuzatot, négy lepedőt, 11 inget, 15 nadrágot, négy törülközőt, 23 haskötőt, kapcát, továbbá pólyát és tépést küldött a sebesült katonáknak.” A fehérneműn és párnákon kívül könyveket, kártyákat, élelmiszereket, cigarettát, pénzadományt és ékszereket is elfogadtak az adományozóktól. Az összegyűjtött fémeknek, s különösen a színesfémeknek nagy hasznát vette az éjjel-nappal dolgozó hadiipar. A több ezer nőt foglalkoztató komáromi lőszergyárban is három műszakban folyt a munka. A hadikölcsönök jegyzésére felszólító első cikkek is hamarosan megjelentek a lapok hasábjain. „A hadikölcsön és főgimnáziumunk” címmel megjelent írásban olvashatjuk: „A komáromi szent Benedek-rendi főgimnázium ifjúsága ritka szép jelét adta komoly gondolkodásmódjának és gyakorlatias hazaszeretetének. Minthogy fegyverrel a kezében nem védheti hazáját a harctéren, más alakban veszi ki részét a honmentésből. Elhatározta, hogy a tízóraira és más, de saját céljaira szüleitől kapott zsebpénzéből legalább 2 drb 50 koronás hadikölcsönkötvényt vásárol, mely a háború befejezése után a főgimnáziumi deáksegélyző egyesület tulajdonába megy át.” A lapok hasábjain hétről hétre tudósítottak a frontokon érdemeket szerzett hősök kitüntetéséről, előléptetésekről, ám mindemellett egyre több helyet foglalt el a hősi halottak névsora is. Érdekes felhívást olvashatunk a Komáromi Újság 1914. december 31-én megjelent 53. számában „Kérelem a közönséghez” címmel, amely dr. Alapy Gyula könyvtár- és múzeumigazgató tollából származik: „A háborúra vonatkozó tárgyak és nyomtatványok összegyűjtése a jövő történetírás számára a múzeumok és nyilvános könyvtárak elsőrendű kötelessége. Ezért azzal a kérelemmel fordulunk a közönséghez, szíveskedjék a komáromi múzeum és könyvtár részére minden, a háborúra vonatkozó tárgyat (hadi felszerelés, az ellenséges haderőktől elvett fegyverek, nyomtatványok, érdekes levelek, képek, fényképek) és nyomtatványt beküldeni a komáromi kultúrházba.” A száz év előtti lapokban tallózva némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy a nagy háború első véres esztendejének a végéhez közeledve, hogyan éltek dédapáink, és milyen gondok, problémák foglalkoztatták a hátországot, amelynek a lakosságára még sok szenvedés és nélkülözés várt. Vajon sejtette volna akkor valaki, hogy még négy háborús karácsony telik majd el, s egy napon milliók arra eszmélnek, hogy vesztes háború után egy napon idegen országban ébrednek?
Németh István
DUNATÁJ HETILAP
