ÉLET A FECSKEFÉSZKEKBEN – AHOGY FEDOR GABČAN LÁTTA
Fedor Gabčan képei, bár magát a keserű valóságot ábrázolják, nem vádolnak. Szelíden, csendesen mesélnek az élet peremére szorult, sokat próbált emberek sorsáról, életéről, mindennapjairól. Mezítlábas, maszatos, bogárszemű apróságokról, akik még alig eszméltek rá az őket körülvevő kegyetlen valóságra, amint éppen a számukra legnagyobb kincset, egy vekni kenyeret cipelnek haza boldogan, félve bújnak szüleik oltalmába, esetleg egy galambot szorongatnak a boldogság kék madara helyett, vagy éppen jó néhány számmal nagyobb cipőbe bújtatott lábbal és a nagyapa kalapjában szégyenlősen eltakarják a fotós elől az arcukat, esetleg pionírnyakkendősen tekintenek a boldog szocialista jövőbe… Aztán ott vannak a kamaszok, akik már sokkal többet tudnak az életről… Klottgatyában a földre kuporodva a kőre kitett lábasból kenyérrel maradékot tunkolva, gyereklányként már babakocsit tolva, az udvar havára kitett szegényes, maradék díszétől is megfosztott karácsonyfa maradványaival pózolva, az amerikai színész portréjával díszített kinőtt pólóban, gondolataiban pedig talán a hozzá tartozó amerikai álommal… Aztán a család terhét a vállukon cipelő asszonyok, amint az udvaron kádban a szennyest mossák, kannában cipelik haza a vizet és a kenyeret, vagy éppen láb nélkül, nyomorékon is olyan békés belenyugvással tekintenek a fényképezőgép lencséjébe, hogy a szemlélő egyszeriben szégyellni kezdi a saját kicsinyes gondjait… S az idős férfiak, akik valami olyan hihetetlen bölcsességgel és derűvel tekintenek ránk, hogy az embernek az jut eszébe, mi mindenről tudtak volna ezek az öregek mesélni…
Komárom történelmének egy szeletét öleli fel az az április 22-én, a Limes Galériában nyílt igazán figyelemreméltó 
kiállítás, melyet Fedor Gabčan szociofotóiból állítottak össze. A cím, Élet a fecskefészkekben bizonyára sok itt élő és a korábban született nemzedékhez tartozó ember számára elárulja, hogy a fényképek azokat a szerény anyagi körülmények között élt embereket örökítik meg, akik – egyéb lehetőségük nem lévén – az erődrendszerben, illetve az annak falaihoz tapasztott szegényes hajlékokban élték mindennapjaikat. Innen ered a fecskék fészeképítési módjára asszociáló megnevezés, de a régi komáromiak ezzel kapcsolatban a szintén találó „falba mentek” (értsd: az erőd falának tövébe) kifejezést is használták. Fedor Gabčan erről a letűnt korszakról készült szociofotói 1968 és 1972 között születtek, nem sokkal a fecskefészkek lebontása előtt. Mint ahogy az alkotót és a tárlatot bemutató MZSF Nagy Tivadar mérnöktől, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének alelnökétől, a komáromi Helios Fotóklub elnökétől megtudhattuk, Gabčan 1940-ben egy festői szlovák faluban, Jókúton született. A háború után özvegyen maradt rendőrparancsnok édesapját Komáromba helyezték. Itt ismét megnősült és élete végéig itt is maradt. Fedor az alapiskoláit Komáromban végezte, majd a kassai Építészeti és Ipari Iskolában folytatta tanulmányait, ahol geodéziát és kartográfiát tanult. Érettségi után a pozsonyi Geodéziai Intézetben helyezkedett el, ahol légifelvételek feldolgozásával foglalkozott. A sorkatonai szolgálat letöltése után az ostravai szénbányában dolgozott, itt kezdett el fényképezni, kezdetben a bányászélet pillanatait örökítette meg. Első kiállítását 1966-ban rendezték meg, s ez az év egyéb szempontból is fordulatot jelentett az életében. Egy kis nyomdában reprodukciós fényképészként alkalmazták, ahol ofszetfóliák készítésével foglalkozott, majd egy reklámügynökség alkalmazta. 1972-ben felvételt nyert a prágai Művészeti Akadémia Film-televízió Tanszékére. 1976 és 1978 között a Cseh Távirati Iroda fotóriportere volt, majd a kilencvenes évektől kezdve nyugdíjba vonulásáig az Ostravai Művészeti Középiskolában tanított, ahol megalapította a fényképészeti szakot. Jelenleg az Ostravai Egyetem Művészeti Karának oktatója, ahol a hagyományos fényképészeti eljárások képezik a szakterületét. Nagy figyelmet fordított az ipari tevékenység által tönkretett ostravai táj megörökítésére, dokumentum- és riportfotók készítésére, de fényképezett portrékat és aktokat, továbbá reklám- és propagációs fényképészettel is foglalkozott. Összesen 29 önálló és 25 csoportos kiállítása volt itthon és külföldön egyaránt. Az utóbbi tizenöt évben figyelme mindinkább az archaikus fotóeljárások irányába fordult, melyeket a 20. század elején alkalmaztak. Több rangos nemzetközi fotóverseny zsűrijének állandó tagja. Vratimovban él, de Komáromhoz hű maradt, ideje nagy részét itt tölti abban a kertes házban, amelyet még édesapja vásárolt. A tárlat anyagának bemutatását Nagy Tivadar mérnök egy személyes élménnyel kezdte. Elmondta, gyerekként maga is járt az ún. fecskefészkekben, hiszen két iskolatársa is lakott ott. Egyszerű, szerény körülmények között élő embereket ismert meg általuk, akik a mai ember számára magától értetődő minden komfortot nélkülözve éltek az erődrendszer tövében. Az ő életüket, környezetüket fényképezte Fedor Gabčan, akit beengedtek szerény otthonaikba és az intim szférájukba. Mint elhangzott, a fotós pár év múlva visszatért, de akkorra már kicserélődtek itt a lakók, s ők már nem engedték magukat fényképezni. A fényképeken látható embereket, mint ahogy Nagy Tivadar hangsúlyozta, a fotós minden nyomorúságuk ellenére nem sajnálatra méltó páriákként ábrázolja, hanem olyanokként, akik ilyen nehéz körülmények között is tudnak teljes életet élni. „Olyanok ők, mint bárki közülünk, csak éppen az élet kegyetlenebb volt hozzájuk. Ezek az emberek nem szégyellték körülményeiket, vállalták arcukat és személyiségüket a fényképész előtt, bizalommal voltak iránta, ő pedig nem élt vissza a bizalmukkal. Egyszerűen fényképezett, nem szenzációt keresett, nem ítélkezett, csak mély humánummal dokumentálta a helyzetüket. Az erőd falai pedig, melyek túléltek harcokat, ostromokat, ellenálltak az ágyúgolyók erejének, ezúttal biztos menedéket nyújtottak a szükségből oda költözőknek”, mondta. Végezetül pedig arról szólt, ami talán minden jelenlévőt a leginkább megindított a képek szemlélése közben, hogy a Fedor Gabčan képein látható emberek, gyerekek arcáról azt olvashatjuk le, ők elégedettek az életükkel. A mezítlábas gyermekek, az élet megannyi megpróbáltatását átvészelt öregek, az egyetlen helyiségben élő három generáció, a lovaival látható öreg cigány, de még az az idős asszony is mosolyog a képen, akinek pedig mindkét lába hiányzik. Ezt követően felolvasásra került Kincses Károly muzeológus, fotótörténész ismertetője, melyet Fedor Gabčan kiállításáról írt. Ebben egyebek mellett arról szólt, hogy ezek a képek hosszú idő eltelte után kerültek a nagyközönség elé, miközben a rajtuk levő emberek mára jobbára meghaltak, vagy szétszóródtak. Mint hangsúlyozta, a képek nem évültek el az azóta eltelt negyven év alatt sem. Szomorú viszont, hogy az ábrázolt valóság sem évült el, nem változott, hiszen ezek az emberek, vagy a leszármazottaik ma ugyanúgy, vagy rosszabbul élnek, mint akkor, mert a szegénységből a többségük számára nem adódott kitörési lehetőség. Végezetül hangsúlyozta, hogy „ez a kiállítás a nehéz körülmények között is emelt fejjel élni tudók emberségéről szól, azokról az emberi értékekről, melyek ebben a lepusztult, reménytelen környezetben még erősebben fénylenek fel”. A kiállítás anyagával kapcsolatban el kell még mondani, hogy azt Fedor Gabčan a városnak adományozta. Remélhetőleg méltó helyre kerül egy állandó várostörténeti kiállítás keretei közt.
N. KULACS ZSUZSA
DUNATÁJ HETILAP 17/2016
