A komáromi kéjelgési ügyről – Prostitúció egy Duna menti katonavárosban címmel Számadó Emese régész-történész, a dél-komáromi Klapka György Múzeum igazgatója és az ottani Múzeumbarát Kör elnöke április másodikán tartott előadást a Duna Menti Múzeum Alapy Gyula-termében. A Duna Menti Múzeum Baráti Körének új ismeretekkel és szórakoztató egykori helyi történetekkel párosult, ingyenes rendezvényén zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a nézőtér.
Mi tagadás, Komárom életéhez már csak a katonaváros mivoltából kifolyólag is hozzátartozott a prostitúció, illetve a bordélyházak léte. Mielőtt a korábban több díjat kiérdemelt előadó, Számadó Emese rátért a 19-20. századi helyi viszonyok és a vonatkozó jogi szabályozás ismertetésére, „dióhéjban” szólt az európai ”örömtanyák” korábbi működéséről is. Egyebek mellett megtudtuk: már az ó- és középkorban is szükségét látták annak, hogy törvények és rendeletek által határt szabjanak e szükséges rossznak és felszámolhatatlannak tartott, ám az állam ellenőrzése alá vonható prostitúcióból származó ártalmaknak. Ezek a hatósági rendszabályok azonban eleinte főleg a közerkölcs és közszemérem megóvását, nem pedig a közegészség védelmét célozták.
Az utóbbi jellegű védekezés a 18. század utolsó éveiben vette kezdetét azért, hogy meggátolják a túlságosan gyakorivá vált nemi betegségek terjedését. A Francia Köztársaság 1796-ban rendelte el a kéjnők rendszeres orvosi kivizsgálását, s ezt később Európa szinte minden államában rendszeresítették. Ez a szabályozás az ún. reglementáció azt a célt szolgálta, hogy a megbetegedett prostituált nők betegségük idejére a forgalomból kikerüljenek, és kényszer-gyógykezelésben részesüljenek. Persze, ehhez ismerni kellett a prostitúciót kereset céljából űző kéjnőket, hivatalos rendőrségi nyilvántartásba kellett venni őket, és meg kellett tudni állapítani azt, hogy éppen melyik kéjnő fertőződött meg nemi betegséggel.
Erotikus időutazásunk során eljutottunk Pompejibe, a Római Birodalom hajdani ékkövébe is, ahol egyes bordélyházaknak saját jelképes pénzérme-rendszerük lehetett, amit spintriának neveztek. A bronzból vagy rézből készült pénzérmék előlapján rendszerint valamilyen szexuális aktus, szexpóz vagy annak szimbóluma szerepelt, a hátoldalon pedig egy szám 1-16-ig, természetesen római számokkal. Az ottani feljegyzések alapján a férfiak 2-20 nagyságú összeget fizettek egy-egy kéjnőért, miközben egy légiós napi 10-et keresett, 1-ért pedig 324 gramm kenyeret tudott venni. A madame felügyelete alatt dolgozott lupák, bestyék, más szóval: prostik adót fizettek. Például Rómában számukra kötelező volt a szőke haj vagy a paróka is. A ruházatuk alatt pedig pántszerű mellkötőt – strophiumot viseltek, ami a férfiak számára nagy szexuális vonzerővel bírt. A gazdagabb ügyfeleiket a luxuscicák magánházakban fogadták.
Az előadó elárulta: az 1995-ben elhunyt dél-komáromi helytörténész-múzeumigazgató, Kecskés László hagyatékában bukkant rá A kéjelgési ügyről című füzetecskére, ugyanis a felesége 2019-ben bekövetkezett halála után a lakóházát múzeumi célra megvásárolták. Abból is nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon sokáig nem született külön jogszabályozási rendelkezés a prostitúcióra vonatkozólag. A dualizmus időszakában már tájainkon is az egészségügy oldaláról közelítették meg ezt a problémát. Bár a ragályos betegségek közé sorolták a bujakórt, de hatósági intézkedést csak az esetben foganatosítottak, ha az nagyon elharapódzott. Komáromnak azért is az elsők között kellett megalkotni a kéjelgési szabályrendeletet, mert e katonavárosban korán felütötte fejét a prostitúció. A király 1550-ben elrendelte a város korszerű megerősítését. Az az évi katonai rendtartás pedig már arról is szólt, hogy a várban túl sok lett a ringyó, főleg a nyugati, javarészt német zsoldosokkal érkezett prosti, s közülük a feleslegeseket el kell távolítani. Egyébként sz első magyarországi bordélyokról a 14. századból vannak adataink, Pozsonyban pedig már 1373-ban működött efféle „örömtanya”.
1867-ben Pest szolgált mintául más városok szabályrendeleteinek megalkotásához, 1880-ban pedig Komárom Gyulafehérvárral együtt követte a jó példát. Egy 1872-es leírás szerint a bordélyházakat a városi kapitányi hivatalban be kellett jegyezni – ott minden bordélyról és kéjhölgyről névsort vezettek. Azok tulajdonosait arra kötelezték, hogy minden változást, így az oda érkező és távozó nők nevét jelentsék be, s a nők essenek orvosi kivizsgálás alá, s a vizsgálat eredményeit egy könyvecskébe jegyezzék be, ekképp meggátolva a fertőző betegségek, például a kankó, tripper, más néven gonorrhoea terjedését. Ez a 18. század elején nagyon elterjedt betegség a nemi szervek és a húgyutak fájdalmas gyulladásán kívül vizelési nehézséget is okoz. Ha tünet nélkül lefolyik, akkor is tovább fertőzhet.
A legősibb mesterség végzésére hajlandó nők türelmi bárcát kaptak, s ha a kéjnők más településre költöztek, a bárcájukat le kellett adniuk, s az új helyen a helyi hatóságtól másik bárcát kellett kérniük. 1896-ban Komárom szabad királyi város törvényhatósága könyv formájában is kiadta a vonatkozó szabályrendeletei gyűjteményét. Azokat a bizottsági közgyűlés határozata folytán Tátray József királyi tanácsos, polgármester gyűjtötte össze. Akkoriban templomok, iskolák, kórházak és egyéb középületek szomszédságába, kávéházak, kávémérések és nagy zajt nem okozó vendéglők kivételével iparengedélyt nem adhattak ki főleg olyan fogadókra, amelyek bordélyként is működtek. Azok éjjel 2 óráig lehettek nyitva, az árszabályzatot jól látható helyen ki kellett függeszteni, a szállóvendég adatait pedig regisztrálni kellett, s azokat 24 óránként el kellett juttatni a rendőrkapitánysághoz. A rendelet hangsúlyozta: „Az ágynemű minden használat után kimosandó!”.
A Komárom című újság 1879. május 12-i számában leírt egy április végi sajnálatos eseményt, ami a kéjnőkkkel is rendelkező Három huszár nevű kocsmában játszódott. A helyben állomásozó 19. és 70. ezredbeli katonák között véres verekedés támadt azért, mert az egyik kéjnőért két katona versengett. Emiatt azon az estén 90 katona esett egymásnak, akiket csak a katonai őrjárat tudott szétválasztani. Majd május 2-én a két ezredbeli katonák ugyanott, este pedig a Megyeháza utcában, majd a Mexikó nevű kocsmában verekedtek, amit csak a parancsnok határozott fellépésére hagytak abba. Az utolsó attrocitás pedig május 6-án volt a Vörös Ökör kocsmában. E tudósításnak és más újságcikkeknek köszönhetően az utókor számára több helyi bordély elnevezése (pl.: Cantin Kocsma, Fekete Macskához címzett bordély, Zöld koszorú, Auerbach bordélyház, Bableves csárda) is megmaradt. Különféle vonatkozó adatok is elhangzottak, így megtudtuk, hogy Komáromban 1890-ben 16 670-en éltek, közülük 13 076 volt a helyi lakos, 3357 a katona és 237 a katonák által eltartott családtagjuk. Bordélyt akkoriban hivatalosan 5 férfi és 2 nő működtetett, azokban 65 kéjnő dolgozott.
A képgalériában csatolt térképen látható, hogy a bordélyházak melyik városrészekben működhettek. 1880 és 1903 között bordélyházat csak olyan személy nyithatott, aki elmúlt 30 éves és büntetlen előéletű volt. Rendőri és egészségügyi tekintetben arra alkalmas házban, amelyben a saját háztartási egyéneken kívül más nem lakott. A bordély tulajdonosa a saját telkét köteles volt minden oldalról olyan magas kőkerítéssel ellátni, hogy oda senki se láthasson be. Az ablakokat egész nap befüggönyözve kellett tartani. A bordélytulaj volt köteles felügyelni azt, hogy a kéjnők a szabályokat betartsák, különben őt is megbüntették. Valamennyi kéjelgésre szánt helyiségben mindig készenlétben kellett tartani egy mosdóedényt, egy korsót tiszta vízzel, egy szappant, egy kendőt és egy üveget a tisztifőorvos által meghatározandó fertőtlenítőszerrel. A vigalmi negyedben működő bordélyokba Pesten is kerítettek kéjnőket, akiket félrevezető módon, bennlakással párosuló, jó munka lehetőségével kecsegtettek a kerítőnők.
Az előadás során arról is tudomást szereztünk, hogy a prostikat, házasságtörőket, megesett lányokat a 16. századtól a 18. század közepéig nagy szigor és kegyetlenségig menő brutalitás uralta. Sorsuk Komárom környékén is a 17. századig halál volt, később pedig nyilvános kipellengérezés, korbácsolás, szégyenteljes kitoloncolás lett. Ha a kitoloncolás után mégis visszatértek, akkor a Dunába vetették őket, a holttestüket pedig a Szőny határában levő ún. Kurva- vagy Kuruc-dombnál vetette partra a víz. Komáromban péntekenként büntették meg az elítélteket, akiket a nép emiatt péntekösöknek nevezett. A közismert dobszó hallatán összecsődültek az emberek, akik a borzalmas procedúrát teátrum gúnynévvel illették.
A taglalt téma kapcsán az előadó, majd az egyik hozzászóló is felidézte dr. Polonyi Béla (1892-1977), komáromi születésű, szókimondó, nagy szaktudással és jó humorérzékkel megáldott orvos személyét. Ő több munkakör után 1936-ban a városi közkórház újonnan létesített bőr- és bujakóros betegek osztályának főorvosa lett, ám az 1957-es évi nyugdíjazása után is tovább dolgozott. Síremléke a helyi katolikus temetőben található.
Végül tudomást szereztünk a jóképű Krajcsovics Vince pozsonyi főrendőr rabló- és kéjgyilkosságairól is. A Modoron született, magyarul, szlovákul és németül is beszélt fiatalember a múlt század 30-as éveiben főleg özvegyasszonyoknak tett házassági ígéreteket, több táncos- és kéjnővel rövid ideig együtt is élt Komáromban vagy Pozsonyban. Majd meggyilkolta őket, a megtakarított pénzüket elvette, a testi maradványaikat pedig kofferekben különböző helyszíneken rejtette el. 1935 július elején, nyolcrendbeli gyilkosság ügyében tartóztatták le őt. Az öngyilkossági kísérletei (vasszegek és kis darabokra tört kanalak lenyelése) után, 1936 őszén elmeorvosi felügyeletet kapott, aztán egy pozsonyi kórházban hashártyagyulladásban halt meg.
Az érdekfeszítő előadás után Novák Tamás elmondta, hogy az általa elnökként irányított Duna Menti Múzeum Baráti Körének havi rendszerességgel megtartott előadás-sorozata május 7-én 17 órától szintén a Zichy-palota Alapy Gyula-termében folytatódik. Akkor Bálint Ferenc hadtörténész, a HM Hadtörténeti Intézetének és Múzeumának szakembere Kovách Zénó – egy komáromi tábori pilóta az I. világháborúban címmel tart majd előadást.
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
