Ahogyan már jeleztem, a meghívásnak eleget téve részt vettem a miwok törzs ünnepségén, amelyet egybekötöttek az átrendezett miwok múzeum megnyitásával. Kissé meglepődtem, mert a megnyitásra várakozó személyek farmert vagy más hétköznapi öltözéket viseltek. Mintha otthon lettem volna egy hasonló megnyitón, semmilyen jel nem utalt arra, hogy indiánok között vagyok. Megfigyeltem, hogy némelyek nyakában apró kagylóból készített nyakék lóg, jelezve, hogy valamely tisztségviselővel van dolgom. És a szívélyes fogadtatás, ölelés igazolta, hogy jó helyen, barátok közt járok. Semmiféle fejdísz, tollviselet, ezek már csak a múzeum relikviái között találhatók. Hagyományőrző mozgalmak még nem érettek meg errefelé. Még a nevüket is angolosítaniuk kellett, ezzel szemben én indián nevet kértem, ami viszont nem megy olyan gyorsan. Közben a bemutatott törzsbelieknek ismét el kellett mondanom a turulmadár legendáját, amiről csak később értettem meg, hogy ez részükre miért olyan érdekes. Rövid megnyitó beszéd után kultúrműsor következett, ám a bevezető része ennek sem az indián szokásokra, vagy kultúrára épült. Ehelyett a havaii táncosnők mutatták be tudásukat, mutatós volt, de én kissé mást vártam. Végre egy fiatal farmerben, de kissé indiános öltözékben – főleg a tarisznyája utalt erre – lépett elénk. A tarisznyájából egy nagy kagylót vett elő, a másik kezében pedig egy félbevágott bambusznádat tartott. Előzetes magyarázat után, persze angol nyelven, megtanított három indián szót. Ezt követően a kettéhasított
bambusznáddal ütögette a kagylót, a velünk is megtanított három indián szót mormolva. Eközben fel kellett állnunk, s megkért, hogy csináljuk utána, lassú táncmozdulatokkal hálát kellett adnunk a hét világtájnak, mivel a miwokok hét világtájról beszélnek, keletről, nyugatról, északról, délről, a földről, amelyen járunk, az égről, ami felettünk van és a légkörről, amelyben élünk. Érdekes meghatározás. Ezután elmondta a legendájukat az emberiség teremtéséről. Szerintük azt, hogy vagyunk és amilyenek vagyunk, a madaraknak köszönhetjük, ezért tetszett nekik annyira a mi turullegendánk. Ahogy magyarázta, mutatta is: A teremtő ráparancsolt a madarakra, hogy minden madárfaj tegyen a kagylóba egy tollat. A kis kolibri pedig szenet tett a kagylóba és meggyújtotta, mire a tollak szétrepültek és minden tollból létrejött egy emberi faj, fekete, sárga, fehér, jó és rossz. A mesében valami szerepe volt a prérifarkasnak,vagy más állatnak is, de ezt már nem értettem. Az ünnepség befejezéséül megvendégeltek bennünket többféle érdekes indián étellel és itallal. Az ételek számunkra szokatlan, furcsa ízkombinációik ellenére is ízletesek voltak. Az italok teák, limonádéfélék voltak. Itt tudtam meg, hogy Kaliforniában nyilvános helyen bódító hatású italokat, vagy egyéb bódító anyagot tilos fogyasztani, még a leggyöngébb alkoholtartalmú sört sem szabad inni. Visszatérve az indiánokhoz, Kalifornia területén megközelítőleg ötven elismert indián törzs van, szándékosan kerülöm az él kifejezést. De vannak nem elismert törzsek, amelyeknek az utolsó képviselői legalább be szeretnék juttatni törzsük nevét a történelemkönyvekbe. Ilyen például a hupa törzs. Az pedig, hogy hányan beszélik a törzsük nyelvét, külön fejezetet érdemelne. Evvel zárnám jelenlegi látogatásom indiánokkal foglalkozó fejezetét. Xantus János nyomdokain haladva ismét felelevenítettem e jeles tudós emlékét, nagy érdeklődést keltve iránta az indiánok között, méghozzá mindent dokumentumokkal alátámasztva. Igaz, ő a mojavekkal barátkozott, én pedig a miwokokkal, de legalább üdvözöltem a még létező mojavekat.
DUNATÁJ HETILAP
