Festőiesen szép környezetben, részben a Szent Pabló-öböl melletti part egy kisebb szakaszán, és az öböllel 
szemben elterülő dombos, erdős vidéken fekszik a kínaiakról elnevezett nemzeti park. Valaha kétezer évig a miwok indián törzs élt ezen a földrészen, sárházakból álló rendezett falvakban. Az 1579-ben erre hajózó hírhedt kalózkapitány, Sir Francis Drake úgy vélekedett róluk, hogy ezek az indiánok békeszerető, halászatból, vadászatból és a természet nyújtotta termékekből élő emberek, akik csak a szükségletüket kielégítő mennyiséget veszik magukhoz. Az 1900-ban még pár ezer főnyi őslakóból mára csak a miwok ősökre büszke és az identitásukat visszakövetelő pár amerikai polgár maradt, emellett néhány muzeális elnevezés őrzi a törzs nevét, minden egyéb pedig az Európából az újvilágba behozott, erőszakosan terjeszkedő civilizáció áldozata lett.
A szóban forgó terület is magánkézbe került, bizonyos Thymothy Muphyé lett, majd egyszer gazdát cserélve az új tulajdonos bérbe adta a vasútépítés befejeztével munka nélkül maradt kínaiaknak. Így aztán ez a hely 500 kínainak adott megélhetési lehetőséget. Későbbiekben állami parkká nyilvánították kínai park néven. Az erdős részen kívül sok létesítménnyel várja a látogatókat. Kempingtábor, jachtingolásra alkalmas részek, és ami az itteniek számára nélkülözhetetlen, a piknikezéhez kialakított helyek parkolóval, asztalokkal, padokkal és emelt tűzhelyekkel ellátva. Tüzelni csak ilyen tűzhelyekben szabad. Kaliforniában nagy divat a piknikezés, léptén-nyomon találkozunk piknikezésre kiépített terekkel, gondolva a rokkantkocsik akadálymentes közlekedésére is. 
És emellett ellátják mindennel, aminek ilyen helyen lenni kell, tiszta, nők, férfiak és rokkantak részére fenntartott vécékkel, toalettpapírral, mosdóval, kézszárítóval ellátva és minden kifogástanul működik, még a néptelen óceánpartnál vagy az erdő közepén is. Hogy ezt hogyan csinálják, nem tudom, pedig hányféle népcsoport fordul meg itt és látogatja, őr vagy bármilyen hivatalos személy pedig sehol sincs. Van olyan hely, ahol csak a madarak csicsergése töri meg a csendet. A kínaiaknak a San Pabló-öböl homokos parti része egy kisebb félszigettel ideális helynek bizonyult egy közepes nagyságú halásztanya létesítésére, mely a halászhajók javítására is szolgál. A halásztanyát az itteni szokások szerint oly módon szerelték fel, hogy a kifogott rákocskákat itt helyben rögtön fel is tudják dolgozni. Erre a célra üzemet is építettek. Érdekes, hogy nem halakat, hanem főleg apró rákokat fogtak ki, kimondottan erre a célra készített hálókkal. A kifogott tengeri herkentyűk szárítva három-öt centiméter nagyságúak voltak, ezeket Kínába exportálták. Japán üzletben láttam árusítani ilyen herkentyűket, de nem volt merszem megkóstolni ezeket. A halászatnak véget vetett a törvények változása, először betiltották a régebbi hálók használatát, erre próbáltak újfajta hálókkal halászni, később betiltották a rákok kivitelét Kínába. Az utolsó rákhalász, Frank Quan 1941-ben hagyta abba ezt a foglalkozást. Ma a homokos strand és a kínai időkben eszkábált ódon faépületek mellett a halászati és a feldolgozó cég kihalt mivoltával várja a látogatókat. A főépületben egy kisebb múzeumot létesítettek a használt szerszámokkal és némi magyarázattal. Megtekinthető a szárítókemence minden kellékkel, a tűzhely mintha csak mostanában aludt volna ki, a hamu sincs eltakarítva. Az egész területet egy hajóleeresztő sólya teszi romantikussá, rozsdamarta sínekkel, kerekekkel és leeresztőkocsival, amelyen egy kisebb hajó hivatott érzékeltetni, hogy mire szolgált ez a berendezés. Az alacsony termetű kínaiakra méretezett gépház bódéjában az egyhengeres Slávia dízelmotor amerikai változata látható, bámészkodás közben megbotlom a homokban heverő leeresztőkötélben, miközben az egyszerű csörlő vonja magára a figyelmemet. Minden kellék itt maradt, csak az idő vasfoga tette mára üzemképtelenné a tanyát és a berendezést. Kimegyek a hosszú mólóra, csinálok pár fotót a Dunatáj olvasóinak számára, hogy megoszthassam velük a mai élményeimet.
DUNATÁJ HETILAP
