Egy letűnt világ beszédes emlékei
Még a múlt század harmincas éveiben az egyik helyi lap hasábjain így búslakodott nosztalgikus hangvételű írásában az egyik tollforgató komáromi atyánkfia: „Sajnos az idő könyörtelen múltával Jókai városában már reménytelenül fogyatkozik az ezüst mentelánc és gomb, kihalóban az asztalosok, akik tulipános ládáikkal nemzedékeken át ellátták az egész országot, s mi több, még Szerbiába, Bulgáriába és a dalmát tengerpartra is jutott belőlük elég!?” Majd száz esztendő távlatából vajon mit lehet mindehhez hozzátenni? Nemzedékeken át féltve ápolt örökségünk jó esetben a múzeumok polcain szunnyadozik. Vajon melyik komáromi lakásban őrzik például szépapáink ügyes asszonykezek által pingált tulipános ládáját? Ma már természetesen nem ez a módi, de nem volt ez mindig így…
Talán nem kell különösebben bizonyítani, hogy tulajdonképpen a láda a legősibb, legegyszerűbb bútorunk, amelynek eredete visszavisz bennünket az ókori Egyiptomba, vagy Mezopotámiába. Elődeink évezredeken át ládákban őrizték javaik legjavát, kelengyét, hozományt, csilingelő tallérokat, vagy a nemesi kutyabőrt. A ládafia fogalmába így sok minden belefért. Ládája volt gazdagnak, szegénynek, az elsőnek díszes, cifra, az utóbbinak pedig durván gyalult, dísztelen. Az asztalos mesterség eredete Komáromban is a múlt homályába vész, az „asztalgyártók” első írásbeli említése még a 15. századra tehető. Mindenkori virágzását az tette lehetővé, hogy jó minőségű faanyagból volt itt mindig bőven. Az asztalosműhelyek szaporodását mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy míg a városi jegyzőkönyvek 1715-ben hat műhelyt tartottak számon, addig 1845 körül már nem kevesebb, mint harminchatot. E tisztes mesterség élvonalába tartoztak a festőasztalosok, akik szerte az országban számos református templom festett kazettás mennyezetét készítették, de virult az iparág a tulipános ládákat készítő komáromi műhelyekben is, amelyek – ahogyan ma mondanánk – kivitelre dolgoztak, s így az itt készült portékát messze az országhatárokon túlra is szállították. A tizenkilencedik század második felében aztán fokozatosan beindult a bútoriparban is a tömeggyártás, s így az egyedi darabokat készítő kisiparosoknak lassan bealkonyult. Az utolsó komáromi ládakészítő mesterek egyike volt apai dédapám, a tizenkilencedik század dereka táján született Németh Márton asztalosmester is, akinek Szent János utcai műhelyében megszámlálhatatlan mennyiségű tulipános láda készült, különféle méretben és kivitelben. A nagyobbakban a kelengyét és hozományt őrizték, míg a kisebbekben a különböző értéktárgyakat, leveleket, 
iratokat, a Bibliát és a zsoltároskönyvet. A családi hagyomány megőrizte annak emlékét is, hogy a tulipános ládákat a környező vásárokban értékesítették, de volt rá eset, hogy a távoli Fiuméba is eljutottak. Az a történt, hogy Németh Márton asztalos- és Tuba László szitásmester hajót béreltek portékáik számára, s elérve a Duna alsó szakaszát, onnan szekéren zötykölődtek egészen a tengerparti nagyvárosig. Az utolsó ládakészítő mesterek közé tartozott Komáromban Balogh Miklós is, akinek a Szombathy utcában (ma Jókai utca) volt műhelye, amelyben később fakereskedés és koporsós üzlet is volt. Az épületet akkor bontották le, amikor a Jókai utca és a Ferences barátok utcája között átjárót nyitottak. Volt még természetesen több ládakészítő mester is, így például Bocz Ignác a Kishíd utcában, Luka Péter a Duna rakparton működött, de megemlíthetjük Jókay Sámuelnét és Jókay Lajost is, akik Németh Mártonnal egyetemben az 1891-ben rendezett komáromi ipari és mezőgazdasági kiállításon is szerepeltek termékeikkel. A húszas évek derekán az említett Jókai utcai üzletben még árusítottak tulipános ládákat, azonban hamarosan megszűnt készítésük. Még mielőtt végleg elsiratnánk a tulipános ládákat, örömmel számolhatunk be arról, hogy minden jel szerint ismét divatba jönnek. Ma már számos helyen élelmes és rátermett kisiparosok kínálják szebbnél szebb tulipános motívumokkal kipingált ládáikat. Lám, lám!
Németh István
DUNATÁJ HETILAP
