„Aki nem ismeri múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőnek hordozója.”
(Tamási Áron)
Fellapoztam a 100 évvel ezelőtti Komáromi Lapok – Komárommegyei Közlöny, Politikai Lap; alapította: Tuba Lajos, főszerkesztő Gaál Gyula dr., szerkesztő Baranyai József dr. – negyvenedik évfolyama 32. számát (csütörtök 1823. március 15.). A lap abban az időben kéthetente háromszor jelent meg.
Kíváncsi voltam: vajon a fellapozott számban mi található nemzeti ünnepünk, március 15-ével kapcsolatban. Mindössze egy, az alábbi írásra leltem benne.
Remélve, hogy a következő, a 17-i számban majd talán több anyagot találok, azt is átnéztem, azután sem lettem sokkal „gazdagabb”; mindössze egy – ha igaz, az ünnepre emlékeztető versre bukkantam. Íme:
Következzen néhány, a miértekre választ adó, azokat megvilágító felelet.
A világhálón Klinecz Barbara „A Csehszlovákiai Magyarság 1918-1938” című dolgozatában így ír:
„Simon Attila 2011. május 9-én az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott előadást a szlovák és magyar történelemértelmezések közötti konszenzus lehetőségeiről, a két világháború közötti Csehszlovákiáról, annak nemzetiségi viszonyairól, valamint a csehszlovákiai magyarság helyzetéről.” Az írás további részében ez áll: „A magyarságot érzelmeiben leginkább az sértette, hogy nem használhatta nemzeti színeit, szimbólumait, nem hallgathatta a Himnuszt, nem ünnepelhette március 15-ét, augusztus 20-át (ezekért pénz- vagy börtönbüntetés járhatott. Nemzeti ünnepként kellett megülnie viszont az alapító atya, Masaryk születésnapját.”
Tovább hajtott a kíváncsiság: fellapoztam alma materünk elődje – a Komáromi Szent Benedek-rendi Katolikus Gimnázium (Gidró Bonifác igazgató által 1938-39-es iskolai évről közzétett) ÉVKÖNYVÉT. Az alább idézettek az intézmény jeles tanárának, dr. Hajdu Lukácsnak Emlékezzünk című írásából valóak.
„Nem történelmet akarok írni. Ez a kis írás a mi örvendező nagy szívdobbanásunk, amelyből azonban kihallik az elmúlt évek fájdalma és szomorúsága is. (…) 1918 végén a legszörnyűbb az volt, hogy a négyéves rettenetes véráldozat hiábavalónak látszott. Aradot tévesen nevezték a Magyar Golgotának. Mohi, Mohács után ott csak harmadszor esett el a nemzet a kereszt súlya alatt. A megfeszíttetés még hátra volt, és Trianonnal érte el a nemzetet. 1919. január 10-én Komáromba is bevonultak a cseh csapatok. (…) Komáromra el lehet mondani a Szózat szavait:
« Szabadság! Itten hordozák véres zászlóidat s elhullatnak legjobbjaink a hosszú harc alatt.» (…) Komárom népe nem tudta elhinni, hogy sorsa már meg van pecsételve. Bízott abban, hogy a csehek előrenyomulását a békekonferencia is jogtalannak mondja ki, és visszaparancsolja őket. Az idegen uralmat csak ideiglenes megszállásnak tekintette, és így járt el minden tettében. A gimnáziumi értesítő is 1919 júniusában még ezt írja homlokára:« A V.K.M. 92072 / 1918. sz. rendeletéből a Budapest – vidéki tankerülethez tartozunk, a tanítási nyelv még nem teljesen a magyar, a csehekről sehol egy szó sincs, a tanügyi hatóságok valóban megvárták a trianoni béke aláírásának napját, addig nem lépték át az intézet küszöbét. 1919-ben még az érettségi vizsgálaton is az igazgató elnökölt, és írta alá a bizonyítványokat. De a rendi birtokokat fél év múlva zár alá vetették, és eleinte a rendtagoknak semmi járandóságot nem adtak, úgyhogy az intézet léte a legkomolyabb veszélyben forgott. Ekkor a város lakossága, a szülői társadalom egy emberként állott a rend mellé. (…) A teljes bizonytalanság hónapjai voltak ezek. Körös-körül minden magyar érték pusztult, veszett, rettentő robajjal omlott össze. (…) A 63 felvidéki és kárpátaljai magyar középiskolából ugyanis mindjárt az első hónapban már csak 8 maradt, és egyetlen női tanítóképző. Ebből is csak 3 volt önálló (Beregszász, Ipolyság, Komárom), 5 pedig párhuzamos tagozat a csehszlovák intézet mellett (Pozsony, Érsekújvár, Losonc, Rimaszombat, Kassa).
A megszűnt magyar iskolák helyébe szlovák iskolákat állítottak. Tanulóik közt igen sok volt a magyar. Hiszen szlovák gimnáziumok voltak Léván, Rozsnyón, sőt 1934 óta még Komáromban is. És mindazokat, akik csak legkevésbé függtek tőlük, már kényszerítették, hogy gyermekeiket az ő iskolájukba adják.
Itt azután valóságos janicsárnevelés folyt. (…) Így következett el 1920. június 4.; a trianoni béke aláírásának napja.
Ezen a napon jelent meg először a csehszlovák kormány képviseletében intézetünkben a csehszlovák főigazgató. A VII. o.-ba lépett be először, melynek fala még a március 15-i hazafias ünnepélyről nemzeti színű szalagokkal volt díszítve. Június 5-én (…) nagy német nyelvű konferencia volt az új tantervre való áttérésről. A kormány kierőszakolta, hogy az érettségi vizsgálatot már ebben az évben a cseh rendtartás szerint tegyék le diákjaink. A magyar történelmet törölték, helyébe a csehszlovák történelem került. (…) A készületre egy hónapot adtak, júl. 5. és 6-án megvolt az érettségi. Jún. 9-én újból megjelent a főigazgató, összehívta a tanárokat, és azt követelte, hogy egy óra alatt döntsenek, leteszik-e a hűségesküt, vagy nem? De ha megtagadják, el kell hagyniuk a várost, az intézetet becsukják, a diákságot pedig az év végén bizonyítvány nélkül szélnek eresztik. (…) Az akkori tanárok lenéztek az udvarra, látták azt a játszadozó, mit sem sejtő gyermeksereget, a szívük megtelt fájdalommal, féltéssel, hősi elszántsággal, és kijelentették, hogy leteszik a fogadalmat, vállalják a kisebbségi sorsot, maradnak.”
Összeállította:
Stirber Lajos
