Ez év október 6-án is három komáromi helyszínen emlékeztünk az aradi vértanúkra és a komáromi vár hőseire – előbb a szabadságharcosok katolikus temetőben tavaly előtt felújított emlékoszlopánál, majd Klapka György honvédtábornok belvárosi szobránál, végül a hajdani komáromi várvédő hősöknek húsz éve emléket állító emlékoszlopánál. A Csemadok Komáromi Városi Alapszervezete, valamint a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület által az aradi kivégzések 175. évfordulója alkalmából rendezett hagyományos megemlékezés fő szónoka dr. Tárnok Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének igazgatója és a Rákóczi Szövetség elnökségi tagja volt.
A helyi katolikus temető 10-es parcelláján, a Farkas és Bartakovics család kezdeményezésére két évvel ezelőtt felújított emlékoszlopnál kezdődött a komáromi megemlékezés-sorozat. Közreműködött: Farkas Adrianna, a Selye János Gimnázium magyartanára, valamint két tanítványa: Nagy Kinga (vers) és Szeles Chloe (dal). A jelenlevők koszorúkat, virágokat és mécseseket helyeztek el az emlékoszlopnál, végül közösen elénekelték a Himnuszt.
Majd a Klapka téri rendezvényen a Concordia Vegyes Kar, Stubendek István karnagy, a Magyar Kultúra Lovagja vezényletével varázsolt a nemzeti gyász és helytállás napjához méltó hangulatot. A Szózat elhangzása után Nagy Kinga, a Selye János Gimnázium végzős diákja Ady Endre Október 6. című versét mondta el.
Bajnok Éva könyvtáros, a Csemadok Komáromi Alapszervezete elnökségi tagjaként köszöntötte a jelenlevőket. Egyebek mellett feltette a kérdést: közülünk ki vállalna a hős elődeinkhez hasonló áldozatot. Azután átadta a szót a megemlékezés fő szónokának, dr. Tárnok Balázsnak, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézete igazgatójának, aki elnökségi tagként a Rákóczi Szövetséget is képviselte az eseményen.
A szónok emlékbeszédét így kezdte: „Mi valánk – írja Klapka – kik utólsóul tartottuk fel a szabadság zászlaját a kontinensen, s én személyesen a legutolsó, ki azt a zászlót védelmeztem” – olvashatjuk dr. Szénássy Zoltán komáromi helytörténész munkájában.
Október 6-a gyásznap, hazánk történelme egyik legdicsőbb korszáknak, az 1848/49-es szabadságharcnak a becstelen megtorlása.
Emlékezünk a 13 aradi vértanú és Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke, Batthyány Lajos kivégzésére, illetve mindazokra, akik életüket adták a hazáért, a szabadságért és a jövő nemzedék boldogulásáért”.
Majd hangsúlyozta: „Mi, magyarok, azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy búslakodjunk legyőztetésünk felett, bármennyire alkalmas is erre a magyar néplélek. A sikeres közösségek ugyanis arról ismerszenek meg, hogy tragédiáikból erőt és motivációt kovácsolnak”.
Arra sarkallt, hogy mi, felvidéki magyarok ugyanígy kell járjunk el október 6-a kapcsán. Azért is, mert „október 6-a nem a vég volt, hanem valaminek a kezdete. A „nem engedünk a ’48-ból” gondolat megszületése és az ehhez kapcsolódó nemzeti öntudat, amely – a regionális hatalmi politika változásával végül – az 1867-es kiegyezésben testesült meg. Ez pedig hazánk történelmének egyik leghosszabb ideig tartó fejlődési korszakát hozta”.
Rámutatott, hogy a komáromiak október hatodikából sajátos módon tudnak lelki felemelkedést kovácsolni:
Az a vár, az az erődrendszer, amely a világon talán egyedülálló, amelyre méltán lehetünk büszkék, amelyet az ellenség soha nem vett be – ahogy azt a komáromi Kőszűz hirdeti: sem csellel, sem erővel”.
Kiemelte: ez az osztráknak sem sikerült 1849-ben. Ugyanis másfél hónap után a két szembenálló fél megállapodott, a komáromi vár védői menlevéllel távozhattak. „Klapka 1849 október elején nem csupán a szabad eltávozást tárgyalta ki katonáinak, hanem az örök büszkeséget Komárom város polgárainak. Azt a lelki tartást, amiből ma a legnehezebb időkben is meríthetünk, mi, Komárom város szülöttei és annak polgárai. Nekünk a gyásznapokat is ünnepnapokká kell varázsolnunk, mert a gyász, az elkeseredettség hozhat dühöt, ami megkeményít minket, de ebből nem tudunk építkezni – azt csak akkor tudunk, ha a tragédiáinkat a saját javunkra tudjuk fordítani” – hangzott el.
Felidézte 2019. június 4-ét, amikor a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi nyári táborának átadásakor a nap végén tűzijátékot rendeztek: „Többen rosszallóan jegyezték meg, hogy gyásznapon nem illik az ilyesmi, mégiscsak a történelmi Magyarország sírba tételének napja ez.
Mi viszont azt gondoltuk, hogy gyásznap helyett legyen ez a magyar nemzet összetartozásának ünnepnapja!
Így gondolta ezt az az ezer határon túli fiatal is, akkor velünk volt, akik annak örültek, hogy szerte a Kárpát-medencéből együtt lehetnek egy olyan helyen, ami azóta is évente több ezer határon túli magyar fiatal találkozóhelye, ahol a világ legtermészetesebb dolgaként tudják megélni összetartozásukat; nem a tragédiát siratják, hanem ezt a sajátos és felemelő kapcsolódást ünneplik. Így kell tennünk október 6-ával is, különösen nekünk, komáromiaknak, nekünk, felvidéki magyaroknak!”.
Nem vitatja: érezhetjük azt, hogy az elmúlt időszakban inkább részültünk balsorsból, mint felemelő pillanatokból. Majd gondolatsorát így folytatta: „Közösségünk közéleti-politikai szempontból romokban hever. Kudarc, kudarc után. De kérdezem én: feladhatjuk-e a legfontosabb erődrendszert, ami minket legelemibb mivoltunkban véd? Feladhatjuk-e a megmaradásunk gondolatát, szülőföldünk, otthonunk magyar jellegének megőrzését és saját nemzeti identitásunkat? Ne áltassuk magunkat! Magyar közélet és politika feladása a Felvidéken hosszú távon közösségi intézményeink felszámolásához, ez pedig magyarként megmaradásunk megszűnéséhez vezet”.
Hozzátette: a felvidéki magyarok nem létezhetnek elkülönült bástyaként, a felvidéki magyar közéletnek és politikának vissza kell térni a felvidéki magyarság fővárosába és annak szívébe, a komáromi Klapka térre.
– mutatott rá a nagy igazságra.
Úgy gondolja, hogy az aradi hősök vértanúsága, valamint Klapka tartása és Komáromért tett szolgálata is kötelez minket: „Szerencsések vagyunk, hogy nekünk nem kell a hazánkért a vérünket hullatnunk, de a hazát békeidőben is meg kell tartanunk. Ne tékozoljuk el azt, amiért őseink az életüket adták! Merítsünk erőt az ő tartásukból, tragédiáinkat alakítsuk ünnepekké! Ne feledjük hőseinket: Klapkát, Batthyányt, az aradi vértanúkat, és a többieket! Hiszen ahol a hősöket nem feledik, ott mindig lesznek újak. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”.
A Himnusz közös eléneklése előtt a komáromi és a járás más településeiről érkezett jelenlevők, köztük a város vezetői, valamint több civil szervezet, oktatási és kulturális intézmény s a Magyar Szövetség képviselői megkoszorúzták Klapka György szobrát.
Azután a hajdani komáromi várvédő hősöknek az Anglia parkban 20 éve emléket állító oszlophoz vonultak az emlékezők. Tudvalevő, hogy a komáromi vár két hős kapitánya is az áldozatok közé tartozik.
Török Ignác honvéd vezérőrnagy, hadimérnök volt a második, akivel a hóhér kötele végzett, Lenkey János huszárszázados pedig felsőbb parancs nélkül, saját elhatározásából állt át a szabadságharc oldalára.
1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki.
Ő is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, aki egyes leírások szerint elborult elmével végzett magával az aradi várbörtönben, míg mások azt állították, hogy miután az elfertőződött sebei sem okozták a halálát, agyonütötték őt.
Az újabb helyszínen a kisgimis Szeles Chloe a Be van a falu kerítve című népdalt énekelte el, Danis Dorián pedig Juhász Gyula Vértanúink című versét mondta el.
Azután Farkas Adrianna pedagógus, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnökségi tagja szólt a közösen emlékezőkhöz. Kiemelte: az 1848/49-es hőseinket nem személyes érdekek vezérelték, hanem a megújulást választották, s a kár meghalni is képesek voltak a szabadságért, hazájukért.
Arra is emlékeztetett: ezt az emlékoszlopot dr. Szénássy Zoltán, egykori gimnáziumi tanár, a „Jókai Egyesület“ tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére, két évtizeddel ezelőtt, közadakozásból állította az egyesületük.
Az említett két komáromi várvédő hős egy-egy domborművét (Nagy János szobrászművész alkotásait) pedig 2005. október 6-án leplezték le. A megemlékezés az emlékoszlop megkoszorúzásával, mécsesek elhelyezésével és a Szózat újbóli eléneklésével zárult.
Nagy-Miskó Ildikó, ma7.sk
