Mi lenne méltóbb április 11-én a Magyar Költészet Napján egy a költészetről szóló írás címének, mint Márai Sándor (vagy József Attila) gondolata. Márai, Kassán 1900-ban ezen a napon született, 5 évvel József Attila előtt, akinek születésnapján ünnepeljük meg a magyar költészetet. Kétszeres ünnep is lehetne a nap, hiszen a magyar irodalomnak két olyan jeles képviselője ünnepeli a születésnapját, akik világviszonylatban is nagyot alkottak.
A magyar költészet napját 1964 óta tartják meg, a kezdetben természetesen a munkásmozgalmi líra volt a központban, szerencsére később a szépversek kerültek előtérbe. Az emléknap a rendszerváltás után is megmaradt, és április 11-én a világ minden táján a magyarok megemlékeznek a költészetről, versek lepik el az iskolákat, a kerítéseket, szavalnak kultúrházakban, sőt még a szociális média „lapjai” is versekkel telnek meg.
Március 21-én van a költészet világnapja, az UNESCO is fontosnak tartja felhívni a figyelmet a költemények szépségére, a nemzetközi szervezet „azzal a céllal, hogy költői kifejezés révén támogassa a nyelvi sokféleséget és növelje a veszélyeztetett nyelvek megismerésének lehetőségét” hirdette meg a világnapot. Ezzel szeretnék népszerűsíteni akakofóniát, a nyelvi sokszínűséget a költészet szépségeivel.
Az idei költészet napja mondhatjuk más, mint a többi volt, Márai Sándor és József Attila év is van, hiszen Márai 125 évvel ezelőtt született, míg József 120 éve.
Művészetüket ritkán kapcsolják össze, pedig Márai Naplójában is megemlíti József Attilát, és a Szindbád hazamegy című regényében is megemlékezik róla.
Márai Grosschmid Sándor Károly Henrik néven született, 1900. április 11-én, az író, költő, újságíró korán kezdett el írni, 1918-ban jelent meg első kötete. Az 1930-as években az egyik legelismertebb írók közé tartozott. 1948-ban elhagyta Magyarországot, műveit betiltották, mert a szélsőséges megnyilvánulásokat – a jobboldalt és a baloldalt – élesen kritizálta. Márai a polgári eszme hirdetője volt. Műveit halála (1989) után kezdték el újra kiadni Magyarországon, a rendszerváltás után.
József Attila 1905. április 11-én született a Ferencvárosban. A magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb, legeredetibb alakja, gyermekkorát beárnyékolta családi háttere, felnőttként pedig a meg nem értéssel és a politikai elnyomással küzdött. Miután a szegedi egyetemről a Tiszta szívvel című verse miatt eltanácsolták, Bécsben, később Párizsban, a Sorbonne-on tanult. Külföldön kezdett el szimpatizálni a kommunizmussal. Mindössze 32 évet élt, de a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja. 1945 után, mint haladó proletárköltőt magasztalták.
Márai Sándor Füves könyvében az olvasásról is értekezik.
„Az olvasásról
Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatózva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkos jeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”
Hát olvassunk! Olvassuk most József Attila Ars poeticája című versét, amiből az utolsó versszakot idézzük.
„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!”
Vadkerti Neszméri Csilla, dunataj.sk
