A Carolina új korszakot nyitott
Három év híján kétszáz esztendeje, 1817. március 21-én tette meg a Dunán első próbaútját Bernhard Antal (1779 -1829) pécsi feltaláló hajója, a „Carolina”, s ezzel új, történelmi távlatokat nyitott a hazai hajózásban. Hajóját a Dráva menti Sellyén építette 1816-ban. Feljegyezték, hogy a 13,37 méter hosszú, 3,16 méter széles és mintegy egy méteres merülésű, kiváló szlavóniai tölgyfából épített hajótestet 24 lóerős gőzgép hajtotta. A Dunán felfelé egy 488 mázsa rakománnyal terhelt uszályt 3,44 km/ó sebességgel vontatott, míg völgymenetben óránként akár 17 kilométert is megtett. A feltaláló 1820-ban Pest és Buda között szállított utasokat, azonban a hídvám a hajójegynél olcsóbb volt, s így vállalkozása csődbe ment. Bernhard a hajóját visszavitte Eszékre, ahol a jégzajlás által elsodort Dráva-hidat igyekezett pótolni, azonban máig tisztázatlan okok, illetve rosszakarói miatt a „Carolina” elsüllyedt. A róla szóló utolsó híradás 1824-ből származik, amikor roncsként utoljára látták a Dráván. Az eszéki révvám bérlőjének mérnöki zsenialitását dicséri, hogy nem sokkal az első külföldi gőzhajók megjelenését követően, az azokról szóló műszaki leírások ismerete nélkül, teljesen a saját elképzelése szerint építette meg hajóját. A Dráva mentén és Budapesten emléktábla őrzi a feltaláló és hajójának nevét.
„Miután Őfelsége legmagasabb akaratnyilvánítása arra irányul, hogy azok az egyének, akik áruval terhelt hajóknak vontató állatok felhasználása nélkül a vízfolyás ellen vezetésének találmányával jelentkeznek, az állami igazgatás részéről lehetőség szerint bátorításban részesüljenek…” (Részlet a bécsi udvari kamara rendeletéből, 1813)
Pajkos márciusi szél fodrozta a Dunát, s a nyomában keletkező kisebb-nagyobb tajtékok folyamatosan nyaldosták a partot, ahol tarka sokadalom tolongott zsibongva, miközben a vízhez legközelebb állók egyre türelmetlenebb pillantásokat vetettek a távolba. Hogyisne, hiszen már Isten tudja mióta várnak itt a csodára, de az annak eljövetelét jelző füstcsík csak nem akart megjelenni Ószőny irányában. Hát addig is beszélgetéssel múlatták az időt. Volt is miről, hiszen Benke József színtársulata nemrég érkezett a városba, s a felvágott nyelvű fehérnép pedig – szokása szerint – pletykálkodott. A rossz nyelvek például azt a hírt terjesztették, miszerint özvegy Weinmüllerné nyomdatulajdonos irigylésre méltóan szép Franciska lányának Czuczor Gergely, a kisgimnázium daliás tanára kezdte csapni a szelet… – Hányadika is van ma? – fordult a mellette álló jegyzőhöz Amtmann József, Komárom szabad királyi város bírája. – Az Úr 1817. esztendeje márciusának 21. napja, városbíró uram – hangzott tüstént a válasz. – Hát csak azért kérdezem, mert jól meg kéne jegyeznünk ezt a napot a városi protokollum számára. Ki tudja, lehet, hogy ami ma itt történik, az idő múlásával sokak érdeklődését felkelti majd. S alig fejezte be mondanivalóját, amikor felbolydult a tömeg. – Látják, ott, az a magasba emelkedő füstcsík – mutogattak kezükkel az oly régen fürkészett irányba. Már nem kellett sokáig várniuk a kíváncsiskodóknak, mert hamarosan olyan látnivaló bontakozott ki a távolból a szemük láttára, amilyenben még soha nem volt részük. A parthoz kötött bőgőshajók mellett megjelent egy különös hajó. A partról nem vontatták lovak, mégis szuszogva- pöfögve
Pécsen és Budapesten
egyre közeledett. Középen kémény füstölgött, s a hajó két oldalán két hatalmas lapátkerék forgott, úgy nézett ki a különös alkotmány, mintha kerekeken gurult volna a Duna hullámain. Miután a kerekek forgása leállt, és az izmos hajóslegények köteleket vetettek a partra, a hajó utasai is partra szálltak az imbolygó fapallón. Legelöl egy köpcös, középkorúnak látszó cilinderes úr haladt, aki előtt utat nyitva szétnyílt a várakozó sokaság. A városi elöljárók csoportjának közepén álló városbíró felé vette az útját. Kezet fogtak és a különös jövevény – kissé érezhető német akcentussal – bemutatkozott: – Engedelmével, Bernhard Antal pécsi polgár vagyok, ennek a hajónak, a „Carolinának” a készítője és tulajdonosa. Gőzhajtású hajómat még tavaly építettem a Dráva- parti Sellyén. Szándékaim szerint májusban Bécsben bemutatom, s ha a hatósági szemlén megfelelőnek találják, terveim szerint Pest és Buda között személyeket fogok szállítani, s ezért már engedélyért folyamodtam Pest város tanácsához. Örömmel tölt el a nagy érdeklődés, hiszen már többek között gróf Széchenyi István is jegyzett nálam részvényt – fejezte be rövid ismertetését a különös hajó tulajdonosa, aki annak megtekintésére invitálta a város képviselőit. Már késő délután volt, amikor a „Carolina” lapátkerekei ismét forogni kezdtek és a hajó visszafordult Pest felé. A városbíró és az elöljárók még hosszasan integettek, mígnem a különös látomás el nem tűnt a láthatáron. A kíváncsiskodók is gyérültek, miközben hazafelé tartva heves gesztikulációk közepette vitatták a látottakat. A városbíró a mellette haladó jegyzőhöz fordult: – Nos, mit szól mindehhez? Lehetséges, hogy eljön az idő és egyszer efféle füstölgő alkotmányok szelik majd a Dunánk habjait? A jegyző nem túl nagy meggyőződéssel, hümmögve válaszolt: – Őszintén szólva nemigen hiszek ebben. A lovak vontatta öblös bőgőshajóknál véleményem szerint nem jobb ez a szerkentyű. Látványosságnak talán megteszi, de nem hiszem, hogy a komáromi hajós– és szekeresgazdáknak komolyan tartaniuk kellene tőle….
„Bernhard Antal Pétsi Polgár azomban, a nélkül, hogy vagy a gőzhajó mekaniszmuszát valaha látta, vagy valamelly Angolynak útmutatására szorúlt volna, Bétsnél a mi Dunánkon kiállította az Ausztriai Monarkiában készült legelső gőzhajót, ama fővárosnak bámulatára, sokaknak irigységére, a magyaroknak ditsőségére.”
(Tudományos Gyűjtemény, 1817)
Németh István
DUNATÁJ HETILAP
