HAZA SPORT Felvidéki tehetségek az Atlético Madridnál

Felvidéki tehetségek az Atlético Madridnál

3349
hirdetés
Február végén két felvidéki futballista tehetség, a gútai Horváth Péter és a dunamocsi Vörös Dominik nem mindennapi kihívásnak tette ki magát. A komáromi KFC két labdarúgója lehetőséget kapott, hogy a többszörös spanyol bajnok Atlético Madrid akadémiáján töltsenek el egy hetet. Az összpontosítás révén megismerhették, hogyan végzik a tehetségképzést nyugaton, mik a számottevő különbségek, illetve tanácsokat kaptak a további fejlődésük elősegítéséhez. A kint töltött napokról kérdeztük Kelemen Csaba edzőt, aki a közvetítőként segítkezett a két fiatal utazásának megszervezésében.
Hogyan jött a lehetőség?

Egy ismerősöm segítségével, aki korábban a spanyol 3-4. ligákban játszott, mely során olyan emberekkel alakított ki egy ismeretségi kört, akik most is a foci körül mozognak. Akkor hozott össze vele a sors, mikor egy magyarországi akadémiára keresett játékosokat. Most ismét Spanyolországban dolgozik, ahol több klubbal működik együtt, és sok magyarországi tehetségnek segített már, hogy megmutassa képességeit az Ibériai-félszigeten. A spanyol klubok nagyon nyitottak a kollaborációra. Azzal az ötlettel keresett fel, hogy nézzük meg a felvidéki vonalat is, azaz volnának-e nálunk olyan játékosok, akik nem vallanának kint szégyent. Megkért, hogy bizonyos kritériumok alapján javasoljak neki pár játékost. Többnek is utána nézett, hogy hol és mit játszanak, milyenek az adottságaik, mennyire erősek mentálisan, milyen a családi háttér stb. Fontos volt a lélektani állóképesség, azaz ne hisztizzen akkor, ha valami nem sikerül, és bizony idegen nyelvet is jól kellett tudniuk, hogy megértsék az elmagyarázandó dolgokat. Ők ketten voltak a környezetemben, akikről száz százalékosan tudtam, hogy minden megkívánt szempontból rendben vannak, de nyilván tudnék még legalább 50 játékost is mondani, akik megérdemelnék a hasonló lehetőséget. A kiválasztás után minden további logisztikai folyamat közvetlenül a játékosmegfigyelő és szülők között zajlott.
Miért éppen az Atlético Madrid?
Madrid egy nagyváros, ahol nagyon sok a csapat és a játékos. Madridnak több igazolt játékosa van, mint pl. Szlovákiának vagy Magyarországnak. Az Atléticonál természetes, hogy a csapatait külvárosi csapatok logója alatt is versenyezteti, mivel egy korosztályos bajnokságban csak egy csapatot indíthat egy klub. Nyilvánvaló, hogy nem könnyű bekerülni egy olyan klubhoz, mint az Atlético. Ha egy klub együttműködik egy játékosközvetítővel, akkor az adott klubnál bíznak abban, hogy a beajánlott játékosok nem vallanak szégyent. A két játékos képessége alapján megfelelt arra, hogy a „matracosok” akadémiájára kerüljön.
Hogyan zajlott a munka?
Én is lehetőséget kaptam megnézni az Atleti akadémiáit, hogy lássam, hol tart egy profi, világszínvonalon lévő klub.
A fiúk az Atlético egyik rezidenciáján lettek elszállásolva, ahol főleg idősebb játékosok laktak, mivel a korosztálybeli csapattársaik még a családjaikkal laknak. Minden napra megvolt a menetrend. Ébresztő, reggeli, utána utazás az edzőközpontba, ami napi 20-30 kilométert jelentett. Délelőtt egyéni edzéseik voltak. Dominikkal egy, Petivel három edző foglalkozott. Utána ebéd, majd délután csapatedzéseik voltak, ahol több edző is megfordult, akár 5-6 is csapatonként. Egy korosztályon belül több csapat is van. A hét elején az adott korosztály egyéni edzője, majd az erőnléti, atlétikai edzők következtek. Az utánpótlás főedzője a taktikai elemeknél lépett be, mikor a játékrendszereket oktatták. Minden nap posztspecifikusan kiértékelték a játékosokat, hogy mik az erősségeik, ahogy arról is, mit fejlesszenek, pl. a kapu előtti mozgást, a gyengébbik láb erősítését, a befejezéseket, technikai dolgokat, de összességében elmondható, hogy a jó dolgok kiemelésére összpontosítanak. A nap végén pedig vacsora. Azért is említeném külön az étkezést, mert csak olyan kosztot fogyaszthatnak, amit az akadémia nyújtott, ha máshonnan vittek volna be élelmiszert vagy ételt, akkor akár ki is dobhatták volna őket. A kollégiumban az esti programról is gondoskodnak, volt biliárd, asztalitenisz, X-box, szabadidős tevékenységek.
Hogyan találkoztak a fiúk a klublegenda Fernando Torresszel?
Benne volt a programban, hogy megnézhetik a felnőtt csapat edzését, ha az edző megengedi, mert sok edzés a nyilvánosság kizárásával folyik. Akkor pont a Real elleni meccsre készultek így, ezért helyette az U19 és az Atleti B-csapatának edzőmérkőzését tekintették meg, amelyik a piros-fehérek egy másik akadémiáján zajlott. Tudni kell, hogy a klubnak két akadémiája is van, mindkettő kb. a DAC két harmadának felel meg méretileg. Egy adott korosztály csak az egyik akadémián dolgozik. Fernando az U19 edzője és az utánpótlás-nevelési program egyik vezetője, a felkészülési mérkőzésen találkoztak velük a fiúk, aki spanyolul kérdezgette őket. A felnőtt csapat edzése után pedig az egyik játékossal, Reinildo Mandavával az autója előtt szelfiztek. Mindenki nagyon nyitottan bánt velük, a játékostársak sem konkurenciaként tekintettek rájuk, meleg fogadtatásban volt részük mindvégig.
Van-e lehetőség a folytatásra, azaz hogy további fiatalok is kikerülhessenek a régiónkból?
A programban több csapat is van, így a lehetőség fennáll. Viszont több komponensnek kell összeállnia, hogy egy játékos kijuthasson. Mindenben rendben kell lenniük. Már az első nap után éreztük, hogy megérte kijönni, nekem pedig újból megjött a kedvem a focihoz. A program keretein belül akár edzők is kijuthatnak.
Miben láttátok a legnagyobb különbségeket?
 
A diákoknak magasabb óraszámban van torna, mint nálunk. Gyorsan játszanak. Jók, de lazák, meg merik csinálni a cseleket. Úgy tud a gyerek kreatív lenni, ha meg van neki adva a szabadság. Merje megcsinálni a cselet, az se baj, ha elrontja. Ha valaki hibázik, senki sem bosszankodott rajta, ment tovább és a további feladatra figyelt, nincs igazi eredménykényszer. Több pályára is bepillantottam, úgy láttam, hogy egy meccsen a kihagyott helyzetnél már érződött játékosokon az eredményesség akarata, de a játékos fejlődése mindennél előbbre való. Fontos a játékfilozófia, a lányok ugyanazt játszák, mint a fiúk. Ha a játékos csapatot cserél, akkor is tudnia kell, mit kell csinálni. Filozófiájuk alapja a biztos labdatartás. U13-ban 5-6 passz után, ha nem tudnak betörni, akkor visszahozzák a labdát. Jól észreveszik az egy az egy elleni lehetőségeket. Ha nem biztos egy beadás, akkor visszahozzák a labdát. Nagyon gyors az ellenfél játékosától való ellépés. Feleslegesen nem futnak, de amikor kell, akkor igen, ráéreznek az időzítésre. A gyerekek feje már kiskoruktól mindig fent van, a pályát nézik, nem a labdát. Ha jobbról kapja a labdát, akkor már tudnia kell, mi történik tőle balra. U18-ban fizikailag láttam egy nagyon erős és gyors csatárt, akinek néha feljátszották a labdát, aki vissza tudta azt készíteni, gyakran hirtelen 30-40 méteres passzokat kapott, de az alap a rövid kis passz. Az Atléticónál az U12 és U13 csapatban már taktikailag is előrébb tartanak, olyan hosszú labdatartásokra képesek, amit nálunk az U17-U19 kategóriákban is ritkán látni. Nem csak a tehetség számít, hanem kisugárzás, stabilitás, tiszta fej és felfogóképesség is kell ahhoz, hogy valakiből legyen valaki. Kiskorban csak labdajáték van, de van már kondíciós edző, nézik a labda nélküli reakciókat, staféta versenyek vannak, labdavezetés, passzolgatás, a legnagyobb különbségek az apró részletekben rejlenek. Sok válogatott meccset láttam, de élőben ilyet még nem. Nagy a nyomás, hogy csapatba kerüljenek. U18-ban már profik vannak, sok pénzt keresnek, sokukból lesz korosztályos válogatott. Nálunk is sokban azonos az alapfelfogás, azaz letámadni, gyorsan visszaállni, de összehasonlíthatatlan a két szint. Nálunk minden edző munka mellett edzősködik, ott viszont mindenki profi. A foci nálunk nem stabil jövedelem, nem lehet mindent a focira feláldozni.
A szülők mindig jelen vannak és buzdítanak. Korábban azt gondoltam, hogy jobb, ha a szülők nincsenek ott az edzéseken és a meccseken, mert nagy nyomás alatt játszanak a játékosok és ez csak azzal oldható meg, ha kizárják őket az edzésről (több szlovákiai akadémián ez így is történik). A szülők viselkedjenek, úgy mint a nézők, ne kiabáljanak be tanácsokat, ne kritizáljanak, bízzanak a gyerekekben és az edzőkben. Spanyolországban ott lehetnek a gyerekekkel, a szülő tiszteli az edzőt és a gyereket. Elismerik, hogy egy gyerek 13 évesen jobban ért hozzá, mint ők, mert taktikailag és technikailag képzettebb, jobban érzi, mit kell az adott helyzetben tennie. Nem is jogosítsák fel magukat arra, hogy beszóljanak, a szülők senkit sem akarnak kioktatni. Nálunk a leggyakrabban olyanok akarnak beleszólni, akik a kanapéról nézik a focit. Nálunk sokszor a szülők támadásként veszik, ha egy edző megmondja, hogyan kellene valamit csinálni a gyereknek. A szülőknek ebbe nem kellene beleszólniuk, hanem támogatni, bíztatni kellene a mestert és tanítványát, különben elmehet a gyerekek kedve. Gyakran nem értik meg, hogy az edző nem véleményt mond, hanem kutatási eredményekre alapozza a tanácsát. Nem tisztelik az edző éveit, amit tanulással és munkával töltött. Úgy érzem, ahogy a sportpszichológia, úgy a szülők nevelése gyerekcipőben jár még nálunk.
A kint töltött napokról megkérdeztük Vörös Dominikot és édesanyját, Vörös Erikát is:
 
„Mi is kint voltunk Dominikkal, de csak az edzésekre voltunk beengedve. Már a reptéren várták és el is vitték a szálláshelyre. Úgy láttuk, hogy Dominik csak kondiban volt lemaradva, másban viszont nem, mindenképpen jó motiváció volt számára” – árulta el nekünk Dominik édesanyja, Vörös Erika.
„Abban adott pluszt ez a lehetőség, hogy megtudjam, mennyire le vagyok maradva kondiban. Nem bírtam velük tartani a tempót, hamarabb kifulladtam. Fel kell fejlődnöm, az ottani gyerekek nagyon akarnak, nagyon motiváltak, de úgy fogadtak, mint egy új csapattagot. Sok egyéni edzésünk volt, ahol főleg a technikára összpontosítottunk, a labdával való munkára, befejezésekre, hogyan kell támadóként védekeznünk. Taktikailag nem foglalkoztak velünk olyan sokat, de a csapatedzéseken azért a támadó focit is gyakorolták velünk. Tetszettek az edzések, ahogy a stadiontúra is. Nagy volt bennem a kíváncsiság, hogy milyen lesz az edzés. Én már voltam Liverpoolban is egy csapattal, de a madridi program jobb volt, nagyobb a tempó és keményebb is a foci. Remélem, itthon is tudom hasznosítani a megszerzett tudásomat.” – mesélt élményeiről Vörös Dominik.
Horváth Péter édesapja, Horváth Tibor több szülői szempontból is értékelte a látottakat:
 
Teljes mértékben ráláttunk mindenre. Pár méterre tőlünk edzettek, minket is beengedtek az edzőközpontba, nem voltak tőlünk elzárva. Kivétel persze a reptérre való érkezés volt, ahonnan azonnal „elrabolták” őket az edzőközpontba. A gyerekek imádták, hatalmas intenzitást kaptak, egy hét alatt annyit belevertek, mint itt kb. fél év alatt. Mindenkinek megvolt az alap, kint inkább finommunka folyt, de ott rátettek 10 lapáttal ahhoz képest, mint amit az ember gondolna. Más a hozzáállás, a nyitottság, nem a konkurenciát látták a fiúkban. Mindenki segíteni akart, akár kézzel-lábbal is magyaráztak, ha nem látná az ember, el se hinné. A szülők ott lehetnek a gyerekekkel, kávézó, melegedő, automaták vannak számukra kialakítva, nincsenek úgy  elzárva, mint sok akadémián idehaza. Meglepően családias hangulatú egy edzés, de a szülők nem szólnak egy szót sem. Tudják, hogy a 13 éves gyerek jobban tudja, mit kell csinálnia, mint a szülő. Senki sem akar beleszólni egy edzésbe vagy egy mérkőzésbe, a szülők drukkolni vannak ott, nem kiabálnak. Az edzők is nyugodtak és nyugodtan dolgoznak, nagyon jó pedagógusok, még mindig a kint átéltek varázsa alatt vagyunk. Ki kell próbálni, át kell élni. Öröm volt nézni egy U12-13 meccset, egy U18 nem játszik így nálunk. Voltunk Pepével már máshol is próbajátékon Szlovákiában, de az köszönőviszonyban sincs a kinti állapotokkal. Az Atléticónál az edzői csapatban mindenkinek megvan a dolga. Profi edzők dolgoznak főállásban, minden A-tól Z-ig ki van dolgozva, teljesen más, ha valaki főállásban csinálja. Minden az alapoknál kezdődik, néha nem is értettem, hogy hol kezdődhet a képzésük, ha ilyen szinten már ennyire labdabitosak. Lehet az is a titok, hogy jóval több játékos van és jobban össze tudják válogatni a legjobbakat. Nálunk sokat segítene, ha más lenne a szülők hozzáállása, elismernék az edzőket. Látni lehetett, hogyan dolgozik egy mesteredző. Sokat fejlesztették egyénileg a gyerekeket, minden edzés után írásos dokumentumot kaptak arról, mit látott rajtuk az aznapi edző. Minden nap más edzővel dolgoztak, aki 1-2 órával az edzés után elküldte a napi látottakat, pl. egy edzés után látták, hogy Pepe bal lába gyengébb és egész héten arra edzették, ami nagyon sokat adott neki. Dicsérték a felfogóképességét, ahogyan átlátja a pályát, Dominiknál jobb volt a lövéstechnika, annak a fejlesztésére koncentráltak jobban. Alapelvárás volt, hogy ne legyenek falábúak, bírják a terhelést. Bárki nem kerülhet ki, megkövetelnek egy szintet, amit szerencsére a fiúk tudtak is. Fontos volt, hogy simulékonyak legyenek, és hogy tudjanak angolul.”
Mi szerinted a siker kulcsa, hogy a gyermek kellőképpen kibontakoztathassa a tehetségét?
 
„Egy szülő feladata szerintem az, hogy rábízza a gyermekére a döntést. Én mindenben száz százalékosan támogatom a fiamat, de ha csinálja, akkor csinálja rendesen. A foci az élete, otthon is sokat foglalkozik magával edzés után, sokat feláldoz, de emellett kitüntetett tanuló is. Úgy vélem, ha valaki valamit el akar érni, akkor az edzésen sírni kell, hogy a mérkőzésen nevetni tudjon. Tavaly két helyen edzettünk, idén már csak egy helyen, sok magánórát is vesz, privát edzővel, aki megdolgozza őt, fizikoterápiára jár, izomzat kompenzációra. A szülőkre a logisztikai nehézségek jutnak, de megéri. De természetesen a tanulás az első, mert a foci karriert bármi megszakíthatja, gondolni kell a jövőre is.”
Konczer András
fotók: Vörös E., Horváth T.
hirdetés