Fehér István, a Selye János Gimnázium tanáraként szólt Komárom polgáraihoz. Az alábbiakban a beszédét teljes terjedelemben közöljük:
Tisztelet a hősöknek! Kedves megemlékezők, Hölgyeim és Uraim!
A mi városunknak, Komáromnak különleges szerep jutott egy dicső korból, melynek 165. évfordulójára emlékezünk a mai napon. Hiszen megannyi komáromi történet, hazafi, de akár irodalmi, zenei mű is kapcsolódik a magyarság történetének egy olyan fejezetéhez, amikor még éltek a vitézek, még éltek a magyar szívek mindenkiben – akár nemzetiségtől függetlenül is!
165. alkalommal emlékezünk az ARADI TIZENHÁTOMRA és gróf Batthyány Lajosra Magyarország első alkotmányos miniszterelnökére. Azt is bizonyára sokan tudják, hogy közülük hárman németek, ketten örmények, egy horvát, egy szerb és még egy osztrák nemzetiségű, tehát nem is magyar volt. Abban a korban magyar és nem magyar még össze tudott fogni, még az életét is feláldozta az ügyért, az eszméért, amit akkoriban úgy neveztek: SZABADSÁG! Ma viszont, ha párhuzamot vonunk az akkori hősökkel, az ő tetteikkel és kiállásukkal, áldozatvállalásukkal, bizony az esetek többségében nem marad más nekünk, mint a szégyenkezés, amire a mai napon is, itt Komárom városának Klapka tábornokról elnevezett főterén, méltóságteljes szobrának lábainál, kedves Barátaim – beszélnünk kell!
A büszke „kőszűz”, mely kevélyen fügét mutat a komáromi hatalmas vár faláról minden ellenségnek, 1848/49 magyar szabadságharca alatt nem szenvedett szeplőt! Komárom vára nem tört meg, ellenség be nem vette, még csak meg sem közelíthette, s a komáromi kőleány végig megmaradt a küzdő nemzet egyik legerősebb védangyalának! Később pedig a leigázott ország, a börtönökben sínylődő hazafiak egyetlen, utolsó reménycsillagául is! Ma is elmondhatjuk ezt magunkról mi, Komárom magyarjai itt a Duna bal partján?
A világosi fegyverletétel után elbukott a haza, szétoszlott, megadta magát a diadalmas honvédsereg. Csak Komárom állt még erősen, csak a kőszűz nézett büszkén, visszautasítólag az ellenség körülötte nyüzsgő táborára! Benn a várban halálra is kész, fegyverekkel jól felszerelt, lélekben a végsőkig elszánt őrség – élén a hű, becsületes és bátor parancsnok, a legyőzhetetlen Klapka György!
Ebben bízott az ellenség bosszújától remegő nemzet. Ha erősen áll Komárom vára, remélték, hogy a haza számára legalább az általános bűnbocsánatot előbb vagy utóbb sikerül kivívnia. Másként történt: csak a várőrség kapott amnesztiát! A többi fogoly nem, ahogyan az egész nemzet SEM! Klapkát a körülmények a vár feladására kényszerítették, amely akkor osztrák kézre került. Őrsége, a magyar szabadság utolsó bátor csapata lefegyverezve kivonult belőle. Az ősi falak körül sok dicső harcot küzdöttek át honvédeink. A dicső áprilisi hadjárat csupa fényes diadal, pontosan Komáromnál lett megkoronázva. Innen tört ki irtóztató rohamaival Klapka tábornok és szórta szét néhányszor a vár körül leselkedő SIMUNICH, később HAYNAU seregét.
Akkor az orosz sem mert Komáromhoz még csak közelíteni sem! Bevehetetlen erősség hírében állott. GÖRGEI Isaszeg, Nagysalló után szintén Komáromba vonult, s vele DAMJANICH is. A vitéz tábornok egyik komáromi kocsikázása alatt törte el a lábát is. Budavár bevételére innen indult el GÖRGEI, az ostromszekereket is innen szállították. Se vége, se hossza az akkori hőstetteknek, kitartásnak, bátorságnak…
Ki ne ismerné Komáromban „Klapka indulóját”, ahogyan a vers szerzője, THALY KÁLMÁN nevezte művét, s melyet 1848-ban EGRESSY BÉNI zenésített meg. Ma is, naponta csodálhatjuk meg a huszárral egyetemben, a valamikor szebb időket is megért polgármesteri hivatal tornyából.
Hát eddig az emlékezés, kedves Barátaim.
Itt és most viszont rajtunk ül, szinte ránk van telepedve az elmúlt 25 év keserű valósága, amely szöges ellentétben áll mindazzal, amit az előbb történelmi visszatekintésképpen, emlékezve a valóban dicsőséges komáromi múltra megemlítettem. Évek óta tartogatok magamban egy kis történetet. Egy alkalommal, egy szép nyári napon itt sétáltam ezen a téren, amely ugyebár lehetne sokkal szebb is – hogy csak a külsőségre utaljak egy pillanat erejéig. Egy fiatal, nyilvánvalóan komáromi anyuka mondta csemetéjének – persze nem magyarul – hallgatva a toronyból a Klapka indulót, bámulva a kilépő huszárt, hogy „nézd csak Milanko, ott van a partizán!” S akkor mélyen elgondolkodtam ezen.
Jellemző ez a ma Komáromára, s mielőtt bárki is azt gondolná, neki nincs benne része, leszögezném, hogy VAN! Bizony mindannyian felelősek vagyunk mindazért, ahol ma tartunk ebben a városban – persze ki többé, ki kevésbé!
Amíg ma, 1848/49-ban e város lakóit hősként tisztelhetjük, a mai Komáromról már rég nem mondhatjuk a sokáig nekünk kedves címet sem, hogy „Komárom a Felvidék magyar bástyája”, mert kedves Barátaim NEM AZ! Ez viszont a mi közös felelősségünk! Az akkori hősökre olyan személyiségi jegyek voltak a jellemzőek, mint szabadságszeretet, tisztesség, becsület, önzetlenség, segítőkészség és nem utolsósorban NEMZETI ÖNTUDAT ÉS ÖNAZONOSSÁG!
Tegyük a szívünkre kezünket! Nézzünk körül a hétköznapokon, nézzünk egymásra és önmagunkba, s tegyük fel a kérdést: mit teszek én ma, 2014, október hatodikán, mit tettem eddig, mit teszek majd holnap, holnapután, egy hónap, egy év múlva azért, hogy megmaradjunk, hogy kijöhessünk a Klapka térre ünnepelni március 15.-ét, emlékezni október 6.-ra, hogy egyáltalán itt lehessünk magyarként a szürke hétköznapokon? Mert már egy ideje a puszta megmaradásunk van veszélyben, kedves Barátaim!
Mi egyfolytában csak várunk valamire, várunk valakikre, akik majd megmondják nekünk, majd megteszik helyettünk, majd elintézik helyettünk. Választott képviselőink pedig – s most akinek nem inge, ne vegye magára – talán a kelleténél többet foglalkoznak önmagukkal, a saját- és családjuk megélhetésével, mint azzal a közösséggel, akik bíztak bennük, akik őket azokba a székekbe ültették itt a polgármesteri hivatalban vagy a parlamentben, ahol ma, vagy eddig, az elmúlt 25 év alatt ülnek, ültek!
De mikor vesszük már észre, hogy Klapka, s az ő vitéz katonái nem vártak, hanem cselekedtek a közösség javáért, a nemzetért, s ezzel hírnevet szereztek egy végső soron vesztes háborúban is! Miért? Mert ezt diktálta a magyar szívük, a lelkiismeretük, meg persze azért is, hogy mi, valamennyi eddigi sorstragédiánk ellenére, még Trianon gyalázata ellenére is – alaposan megfogyatkozva bár – de itt lehessünk! És sajnos, ennek a vesszőfutásnak még nincs vége!
2014 felvidéki magyarjai, civiljei és politikusai valamilyen oknál fogva – szerintem csak gyávaságból – nem merik még mindig, 25 év – állítólagos demokráciája után sem kimondani, hogy csak akkor maradunk meg itt magyarnak, ha ebben az országban végre meg lesz a széleskörű, saját, magyar TERÜLETI AUTONÓMIA!
Azt gondolom, – üzenve a Klapka térről, Komáromból az összes eddigi és jelenlegi politikusnak, képviselőnek, funkciókat betöltőknek, – hogy az egyszerű magyar embereknek itt Komáromban és mindenütt a Felvidéken már elegük van az örökös ígérgetésekből, a „most nem alkalmas”, a „legyünk tekintettel a mások érzékenységére”, s folytathatnám tovább a kifogások közismert áradatát. Nem akarjuk már hallani a magyarázkodásokat! A „merjünk kicsik lenni” – kommunista jelszó az átkosban sem, de az elmúlt 25 év elvesztegetett ideje alatt sem hozott nekünk semmilyen pozitív változást! Adófizető, másodrangú polgárokká süllyedt Klapka, vagy ha úgy tetszik, Komárom, de az egész Felvidék egykoron büszke népe! Ezt akartuk vajon? Hogy megtűrt, s mi páran, (ki nyilvánosan vállalva, ki magának megtartva) immár 3 éve nem hogy kettős magyar-szlovák állampolgár, hanem hontalanok is legyünk a saját szülőföldünkön?! A gyalázatos nemzetgyűlölő gyilkos, Eduard Beneš szelleme itt ólálkodik közöttünk az egész Felvidéken, s dörzsöli tenyerét, hogy ami neki akkor nem sikerült, hát megtesszük mi magunk tunyaságunkkal, nemtörődömségünkkel, egyszerű gyávaságunkkal!
Mit szólnának ehhez a negyvennyolcas várvédő szabadságharcosok? Ezért adták tízezrek még az életüket is? Ugye mindenkinek világos, hogy akkor ők is meg tudták volna magyarázni (önmaguknak otthon a 4 fal között bizonyára), hogy miért inkább mégsem, hogy nem kell itt feltünősködni, hogy végül is most már ennek így kell maradni, ez a hajó már elúszott …, s folytathatnám tovább!
De ők nem így vélekedtek, kedves Barátaim, hanem azt tették, amit megkövetelt tőlük a nemzet, hogy lehessen szabad magyar haza, hogy valóban mindenki egyforma legyen egy közös hazában, nemzetiségre való tekintet nélkül! Hogy miért tettek így? Csupán azért, mert nekik volt tartásuk, volt lelkiismeretük!
Nem is akármilyen örökséget hagytak ránk, amivel valljuk be, mi komáromiak és Komáromban élő magyarok szeretünk büszkélkedni! De mi van velünk? Mi lesz holnap? A mai megemlékezés fényében ez a kérdés bizony szerintem nem kerülhető meg.
Itt a nagy lehetőség, hiszen a jövő hónapban önkormányzati választások zajlanak a Felvidéken! Nézzünk vissza az elmúlt 25 évre, s végre álljunk a sarkunkra! Azt szokták mondani, hogy az önkormányzati választás mindig más, mint az összes többi, mert itt mindenki mindenkit ismer. Hát pontosan ez az, kedves emlékező közönség! Gondoljuk csak át, hogy azok, akik eddig – papíron legalább is – képviselték az önök érdekeit, vajon valóban megtették e azt?! Mert ugyebár ismét kampány van, szokásukhoz híven ígéretekkel tele lesz a padlás, ahogyan errefelé mondani szokás!
Mint aki soha sem volt és most sincs semmilyen pártban, s mint olyan komáromi, aki papíron már harmadik éve nem is komáromi lakos – nos, azt javaslom önöknek, jól gondolják meg, s találjanak valóban hiteles, becsületes embereket, akik még nem csapták be önöket, és szavazzanak XY-ra, AZ EMBERRE pusztán azért, mert tisztességes és becsületes!
Legyenek végre Komáromnak újra olyan képviselői, legyen olyan polgármestere is, akikre jó szívvel gondolhatunk vissza majd 4 év múlva is, amikor lejárt mindegyikük mandátuma, mert akik tettek a városért, tettek Felvidék magyarságáért, a megmaradásunkért, sőt, a gyarapodásunkért is! Mert az idő kérlelhetetlen, s már egy jó ideje sajnos nem nekünk dolgozik!
Ne feledjük, hogy Klapka György, Jókai Mór, Lehár Ferenc, Thaly Kálmán, Egressy Béni és még sokan mások, igen csak magasra rakták azt a bizonyos mércét! Éljünk mi, ma úgy, hogy munkásságunk eredményeképpen egyszer majd rólunk is tisztelettel emlékezhessenek meg az utódok, de azok is, akiket a sors valamilyen módon Komárom városába vezet! Mert jegyezzük meg: nem a múlt, hanem a jelen rakja le a jövő alapjait! A dicső múlt mindössze – és ez nem kevés – a gyökereket szolgáltatja a jelenhez, hogy nekünk ennyivel is könnyebb legyen! Éljünk vele, hiszen ez a kötelességünk, de senki nem élhet vissza vele, mert nincs hozzá joga! Hiszen örök igazság, hogy elődeinknek köszönettel tartozunk, utódainknak pedig hatalmas felelősséggel!
Fehér István, Felvidék.ma
