Ezt a felvételt öt évvel ezelőtt készítette az osztály sokadik találkozóján osztálytársunk, Hodek Mária. Igaz, szeretett osztályfőnökünk akkor még csak 82 éves lehetett. Név szerint ismert mindenkit, s bizony úgy tűnt, hogy Béla bácsi semmit sem változott, csak mi, a valamikori diákok öregedtünk meg. Mi kaptunk tőle életörömöt, pedig számára a sors sok éven át csak szenvedést hozott. Diákként, leventeként esett orosz fogságba, kohó mellett dolgozott. Más belehalt, ő megacélosodott. Több száz kilométert gyalogolt, mire hazatért. Folytatta tanulmányait, csónakon, az éjszakai sötétség jótékony leple alatt vitték át a határon, hogy pápai diákként érettségizhessen. Idehaza osztályidegen lett, amikor feleségül vette szerelmét, a nagynevű komáromi református lelkész és püspök leányát. Jó néhány éven át kőműveskedett, mire végre felállhatott a katedrára. Teljesült régi álma, ő lett a diákok szeretett „Fanbija”. Furcsa pedagógiai módszere volt. Tévedhetetlen a földrajzi ismeretekben, a kötelező tananyagot messze meghaladó tudással a természetrajzban. Senki sem unatkozott az óráin, amelyek sok esetben még az irodalomórát is lepipálva, váltak egyszerre felvilágosítóvá és a nemzeti önérzet erősítőjévé. Több száz verset tudott elmondani kapásból, amivel nem lenyűgözni akart, hanem buzdítani az epika szeretetére és megmutatni azt, hogy milyen szép és kifejező is a magyar nyelv. Hitét sohasem tagadta meg, Isten akaratába beletörődve, csendesen távozott körünkből. Békében ment el, betölthetetlen űrt hagyva családja és diákjai életében.
Béla bácsi, nyugodj békében, mi nem feledünk!
DUNATÁJ HETILAP
