Az elmúlt napokban tért haza a Stubendek István karnagy vezette komáromi Concordia Vegyes Kar arról az erdélyi turnéjáról, amelyen a Szent László-év programsorozatában az ottani magyarok számára adtak hangversenyeket. Természetesen a hangversenyek között – köszönhetően a kirándulás példás szervezőinek – alkalmuk nyílt a résztvevőknek felkeresni a magyar történelem legjelentősebb délvidéki emlékhelyeit is. Így eljutottak Nagyváradra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, a csíksomlyói kegytemplomhoz, a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroshoz, miközben Székelyudvarhelyen a városi ünnepségen, Bögözön a katolikus Keresztelő Szent János-templomban és a református templomban adtak hangversenyt.
A kórus tagjai több éve forgatták a fejükben a gondolatot, hogy olyan közös kirándulást kellene szervezni, ahol nemcsak a muzsika, hanem a látnivalók is domináns szerepet játszanak. A kóruslét velejárója a koncertekre való utazás, ahol alapvetően a zenéé a főszerep, azonban vágytunk egy lazább, kirándulós, szórakoztató együttlétre is. Zámbó István úrral való megismerkedésünk szerencsés találkozás volt. Az Erdélyt kiválóan ismerő, azt többszörösen bejáró és oda több csoportot kalauzoló barátunk (bízom abban, megengedi, hogy barátunknak nevezzük) ajánlotta, hogy a céljainknak megfelelően végigkísér minket, megszervezi szállásainkat, koncertjeinket, egyszóval vezetőnk lesz ezen az úton. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a program összeállításán túl az utazás címadása: „Erdély emberközelből” is az ő nevéhez fűződik. Tudta és igaza lett, hogy a rendelkezésünkre álló idő és anyagi lehetőségek által biztosított hat nap nem elegendő arra, hogy ezt a csodálatos országot bejárjuk, alaposan megismerjük, inkább csak arra elég, hogy néhány jellemző tájjal, épülettel és történelmi helyszínnel megismerkedjünk. Arra koncentrált, hogy a felvidéki kórustagokhoz érzelmileg közelebb hozza a közös sorsú nemzetrész magyarjait, a székelyeket és ezt sikerrel tette. Ebben az írásban nem a látottak ismertetésére szorítkoznék, bár az sem lenne kevés, de a teljesség igénye nélkül említett nagyváradi bazilika, a kolozsvári Szent Mihály-templom, a marosvásárhelyi kultúrpalota, a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, a sóbánya Parajdon, Vajdahunyad várának élményszerű leírása csak szaporítaná az interneten található leírásokat. Inkább néhány gondolatot és érzést osztanék meg önökkel, amelyek a kirándulás során fogalmazódtak meg. Felemelő és egyben tiszteletet ébresztő az ottaniak igyekezete, tenni akarása azért, hogy magyarságukat megőrizzék. Ámultunk Kalotaszentkirályon Vincze-Kecskés István
panziójában, amikor a házigazda bevezetett köreinkbe négy fiatalt csodálatos népviseletben és néprajzosok által is megirigyelve bemutatta a viselet elemeit. Az ezt követő frenetikus tánc méltán lett volna díjnyertes a Duna televízióban is. Az csak utólag derült ki, hogy a zenét szolgáltató virtuóz muzsikusok egyike még Amerikát is megjárta, öregbítve a népzene és a cigányzene hírnevét a hazán kívül is. Bögöz falucska volt a támaszpontunk a következő három napban, innen indultak útjaink többek között Székelyudvarhelyre is, ahol az a megtiszteltetés ért minket, hogy énekelhettünk a Szent István-napi ünnepségen, a főtéren szép számú közönség előtt. Úgy tapasztaltuk, hogy műsorunk kedvező fogadtatásra talált, a közönség soraiból többen velünk énekelték: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Az államalapító Szent István ünnepét Bögözön töltöttük, szolgáltunk a katolikus és a református gyülekezetben is. A katolikus templom modernitása és a református templom ősisége egy délelőtt volt érzékelhető számunkra. Jó kifejezője volt annak, hogy a megmaradás csak a hagyományokon alapuló, de fejlődésre képes értékrend mentén lehetséges. Tovább utazva a bukovinai székelyek körében, Csernakeresztúron töltöttünk el egy estét, ahol Nisztor János és családja fogadott bennünket szeretettel. Itt is tanúji lehettünk annak a hazafiságnak és tenni akarásnak, amely egy tájházat hozott létre, és egy mesterien működő tánccsoportot tart életben, és amely nélkül már elvesztek és beolvadtak volna az ottaniak a románságba. De nem! Bárhol jártunk, bármerre néztünk, mindenhol őrizték hagyományaikat, büszkék voltak magyarságukra, példaértékűen törődtek környezetükkel és beszélték azt a zenész fülnek nagyon tetsző kissé éneklős hangsúlyú szép székely-magyar nyelvüket. Írásom végén hadd beszéljek arról a csak a helyszínen átélhető szinte leírhatatlan érzésről, amely akkor töltött el, amikor a földkerekség számunkra legcsodálatosabb tájain átutazva a vendégszerető emberek körében énekelhettünk kérve az Urat: „Ne hagyd Erdélyt elveszni Istenem”. Ez az út valóban emberközelivé tette számunkra Erdélyt és az ottaniakat. Adja Isten, hogy többen és többször visszatérhessünk, és arra biztatom olvasóinkat, hogy tegyék meg ugyanezt.
Thoma László
a Concordia Vegyes Kar énekese
DUNATÁJ HETILAP 36/2017
