A komáromi Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli kiállítótermében szeptember 12-én nyílt meg a Pozsonyból származó, ám 1961-től a 2016-ban bekövetkezett haláláig városunkban élt Vavrikné Szarka Erzsébet festőművész születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítás. Az alkotó férjével, Vavrik Gyulával, a hajógyár orvosával együtt a járási székhely kulturális társadalmi életéből is kivette részét, s a Határőr utcai otthonuk az értelmiség központjává vált, ahol sok jeles személyiség megfordult…
Én középiskolásként ismertem meg Erzsi nénit, aki 1961-től az 1979-ben történt nyugdíjba vonulásáig a jelenlegi Selye János Gimnázium elődintézményének, a Komáromi MTNY Gimnáziumnak a fogásza volt. A saját műveivel díszített rendelőjében nem féltünk a fogászati beavatkozásaitól, mert miközben gondozta a fogazatunkat, a kedves szavakkal és a szívmelengető kis történetekkel sem fukarkodott. Nem csoda, hogy az október 11-ig látható múzeumi emlékkiállításának megnyitón, a borongós időjárás ellenére, tisztelői sokasága gyűlt össze.
Miután a Komáromi Művészeti Alapiskola művésztanár házaspárjának, Fekete Évának (zongora) és Vincének (hegedű) az előadásában meghallgattuk A Nagymamám című Dvořák-művet, a kiállítást Paterka Pál magiszter, a Duna Menti Múzeum igazgatója nyitotta meg. A jelenlevők körében üdvözölte a festőművész ifjabb lányát, Klimákné Vavrik Erzsébetet (1947) és családtagjait. Az ő Münchenben élő Éva nővére (1945) most személyesen nem, csak lélekben tudott a körünkben lenni. Azután a direktor a vallásos alkotóval egykor közeli kapcsolatban álló Fazekas Zsuzsanna református lelkipásztort kérte fel az ünnepi beszéde megtartására.
„Gazdag hagyaték örökösei vagyunk, hiszen közösségünket sok előrement ember jelleme, tanítása és alkotása gazdagította. Templomunk első padjában volt helye Erzsike néninek. Fehér hajkoronájával, zöld pelerinjében, pörge kis kalapjában, sajátkezűleg beborított, zöld énekeskönyvével jelensége volt alkalmainknak. Nem lehetett őt nem észrevenni. De kortalan nőiessége sugárzott akkor is, ha épp a kertből jött be szeretett lakásába. Akkor is a fehér blúza ujja rá volt tűzve türkizkék pulóverjére, és tűzzománcos nyaklánccal és sáros tenyérrel kacagva mondta: túrtam egy kicsit a földet. Akinek módjában volt őt személyesen is ismerni, beszélgetni vele, tűpontos megjegyzéseivel, kategorikus tanácsaival nem lehetett birokra kelni. Tartása, karakánsága elpecsételő volt. Ha hátranézett, családfáját rakva össze, mesélt templomépítő ősökről, végvári hősökről, akik a vártán állottak, és népet, nemzetet védtek. De olyankor sem az emberi büszkeség, hanem az Isten iránti hála jellemezte” – hangzott a tiszteletesasszony visszaemlékezése.
Aztán rámutatott, hogy Erzsike a jelen eseményeiben is mindig toppon volt: „Realista volt, látta, merre megy a világ, de azt mondta: nem félti az övéit, mert imádkozott értük az Istenhez, és őbenne még sohasem csalódott. És ezt sem lehetett tovább ragozni…”. A gyermekszeretetét is kiemelte, az örökös rohanásban levőket pedig így csendesítette: ”Ne rohanj, ülj már le, várd meg a lelkedet! Mert így lelketlenül futsz csak…”
Azt is megtudtuk: amikor a 80. születésnapján meglátogatta őt, megmutatta neki egy megfestett napfelkelte hat különböző fázisát: „Ahogyan a Nap a zenit felé halad, és nem siratja a virradat szépségét, hanem előre lángol a delelés csodájáért, amiben már benne van az alkonyat csöndje is. Akár az emberek életútja. Az ő élete minden fázisából sütött az életöröm, az életigenlés. Ez a hit, az Istentől kapott életszeretet fölülírta személyes harcait, kudarcait, később testi gyöngeségét is. Élete mottója Arany Jánosnak Vojtina ars poeticája című verse volt, amely végigkísérte őt a művészetében, de a mindennapjaiban is. Annak egyik sora így hangzik: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad”.
Mint mondta: nem az elérhető tökéletességre törekedett, „csak tette a dolgát, sáfárkodott azzal, amit Istentől kapott. Életpéldával, jó tanáccsal, tehetséggel, szeretettel. Az összegyűjtött és kiállított hagyatékán túl így is gazdag örökösök lehetünk. Isten áldja és őrizze Vavrikné Szarka Erzsébet, Erzsike néni emlékét a szívünkben!” – zárta tartalmas beszédét Fazekas Zsuzsanna.
Majd az emlékkiállítás kurátora, Szabó Csekei Tímea múzeumi művészettörténész ismertette a festőművész életútját és a tárlat részleteit. Hangsúlyozta, hogy annak létrejöttét sok találkozás, beszélgetés előzte meg.
„Beszélgettem a lányával, Erzsébettel, unokájával, Judittal, együtt nézegettük az alkotásokat, fellapoztuk a fényképalbumokat, és bele-beleolvastunk a kiállítások emlékkönyveibe. Mert Erzsi néni mindent precízen vezetett. A találkozások során olyan életút rajzolódott ki előttem, amit a megpróbáltatások, a cipelt terhek sem törhettek meg, hiszen Vavrik Erzsébet ismerte az „élet vizét”. A 80. születésnapját még Erzsi nénivel, egy életmű-kiállítással ünnepeltük. Születésének 100. évfordulójára – már csak gondolatban vele – egy emlékkiállítással emlékezünk. Kisebb térben, de úgy gondolom, hogy személyes hangulatú tárlat született. Erzsi néni otthonából és szűk családi körtétől kölcsönöztük a kiállított művek zömét, amit két, a Duna Menti Múzeum gyűjteményéből származó kép egészít ki” – magyarázta.
Felhívta a látogatók figyelmét az alkotó olajképeire, akvarelljeire, tollrajzaira, fotókkal illusztrált életrajzára, a hajdani kedvenc bútordarabjait, személyes tárgyait tartalmazó „Vavrik Szarka – szalonra”, továbbá az 1980-as években tűzzománcból készült nemesi címerekre, melyek a szenvedélyes családfakutatása lenyomatai, valamint Vavrik Gyula büsztjéra, mely egy közeli barát, RJ alkotása és egyebekre. Megemlítette, hogy Eva lánya az egyik hazalátogatása során egy festőtanfolyamra szóló ajándékutalvánnyal lepte meg az édesanyját. Az ott készült Színkompozíciókból szintén kiállítottak egy sorozatot, ami azt bizonyítja, hogy Erzsi néni még 78 évesen is kísérletezett a különféle művészeti technikákkal és stílusokkal…
Az emlékkiállítás megnyitó ünnepségén Dráfi Mátyás, Kossuth-díjas színművész, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagja Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét mondta el, végül a Fekete házaspár előadásában Arthur Rubinstein Melódia című művét hallhattuk.
Szarka Erzsébet 1924-ben Pozsonyban született, a szenci gimnáziumban tett érettségi vizsgát, majd Budapesten, a Magyar Testnevelési Főiskolán folytatta tanulmányait, amit a II. világháború miatt félbe kellett szakítania. 1944 októberében férjhez ment Vavrik Gyula orvoshoz. A háború idején férje mellett, egy kórházvonaton ápolónőként dolgozott. 1946 és 1961 között férjével Perbetén éltek, ahol a körorvos szakvéleményeivel (olykor saját életük veszélyeztetíésével!) több helyi lakos kitelepítését akadályozta meg. Erzsike 1949-ben fogász szakvizsgát tett Pozsonyban. 1963-tól 1979-ig (nyugdíjba vonulásáig) a komáromi Magyar Tannyelvű Gimnázium fogásza volt.
1961 januárjában költöztek Komáromba, s otthonuk a kitelepítések után itt maradt magyar értelmiség találkozóhelyévé is vált, ahol többek között megfordult Sütő András, dr. Szénássy Zoltán tanár-helytörténész, Blaskovics József turkológus, Janics Kálmán író, a Hontalanság évei című könyv szerzője. Ott születtek a Komáromi Múzeumbarátok Köre számára írt előadásai, s a Harmos Károly Képzőművészeti Körnek is tagja volt. Képzőművészeti tanfolyamokon és alkotótáborokban vett részt. Főleg tájképeket festett, amelyeken a mátyusföldi és csallóközi táj szépségeit örökítette meg. 1967-től számos csoportos kiállításon szerepelt, 1975-től pedig műveit nemcsak idehaza, hanem Magyarországon, Németországban, Angliában és Svédországban is kiállították. Az életéről további részletek a fotógalériánkban olvashatók.
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
