Jelentem túléltem, de nem kívánom senkinek sem!
Sokakat megtéveszt és felesleges ijesztgetésnek veszi a COVID-19
koronavírussal kapcsolatos járványmegelőzési intézkedéseket, a valóság azonban kegyetlenül más. Aki átesett rajta, s otthon volt karanténban, többnyire „lábon” hordta ki a betegséget, másokat viszont ágynak döntött és valamennyien szörnyű fájdalomtól szenvedtek. Ilyen tünetekről számolt be a nemzetközileg elismert budapesti fittneszedző, a gútai származású Mgr. Fekete Annamária is, aki hivatásos fordítóként járja a világot.
Márciusban fertőződtem meg az új típusú koronavírussal, feltehetően Párizsból hoztuk haza egy szolgálati útról. Repülőgépünk a milánói gép közvetlen szomszédságából indult. Többen már erősen köhögtek a környezetünkben, és bár mi minden óvintézkedést betartottunk (értsd: maszk, kesztyű viselete, állandó kézfertőtlenítés), nem sikerült kivédenünk a fertőzést. Legelső tüneteim között szerepelt a levertség és az égő, kibírhatatlan ízületi fájdalom. Ezt követte a száraz, irritáló köhögés, ami már-már fuldoklássá nőtte ki magát, égő, szilánkos érzés kíséretében a tüdőmben. Eközben teljesen elveszítettem a szaglásom és az ízlelésem, és ez a tünet sajnos hónapokig meg is maradt, mind a mai napig nem érzem bizonyos ételek ízét és illatát. Sem lázam, sem hőemelkedésem nem volt, viszont cserébe kaptam hozzá vizes hasmenést, ami nagyjából 9 hétig tartott. Számomra a legelviselhetetlenebb a betegség hossza volt: hónapokig elhúzódott, egy-két napos látszólagos enyhülés után vissza-visszatért, mentálisan is alaposan próbára téve ezzel. Gyermekkorom óta rendszeresen sportolok, legnagyobb meglepetésemre azonban ez a betegség olyan mértékig képes volt legyengíteni, hogy egy pár perces séta is
teljesen kimerített. Párommal, akivel együtt estünk át a fertőzésen, áprilistól részt veszünk egy COVID-19 passzív immunizációra épülő vérplazma donor-programban és kutatásban. Anno magas ellenanyaggal indultunk, mára ez is változott. Alig 4,5 hónappal azután, hogy megbetegedtünk, az antitestek eltűntek a vérünkből, vagyis bármikor újra megfertőződhetünk. Csak találgatni tudunk, hogy vajon mi lesz akkor, ha ismételünk? Ugyanolyan intenzív lesze a „második kör”, mint az első volt? Ugyanúgy fenyeget majd a citokin vihar? Ergo tökéletesen kiszámíthatatlan lesz majd a betegség kimenetele, vagy akkor már követ majd az immunrendszerünk egy ismert klisét? A kutatóorvos sem tudott kielégítően válaszolni erre. Hipotézisek vannak, elképzelések vannak, de nincs ilyen irányú konkrét, megnyugtató megtapasztalás. Ami viszont mindenképpen optimizmussal tölt el, hogy a teljeskörű kivizsgálások eredményei alapján nem okozott bennem (említésre méltó) maradandó károsodásokat a vírus.
Úgy vélem, 2020 nyarán már ez is több mint kielégítő. A többit meg majd eldönti a jövő…
DUNATÁJ HETILAP 33/2020
