Az első világháború kitörésekor a hadviselő felek közül az Osztrák-Magyar Monarchia rendelkezett a leggyengébb légierővel, mivel elsősorban a hadiflotta fejlesztését tartotta a legfontosabbnak a hadvezetés. Légierővel egyébként is csak a „közös” k. und k. hadsereg rendelkezett, a magyar nem. Ennek ellenére a hadipilótáknak több mint a fele magyar volt. A hadseregben uralkodó meglehetősen konzervatív elvekre és szokásokra vall, hogy – legalábbis a háború kezdetekor – magukra a pilótákra, akik jó esetben csak altiszti rangot viseltek, mint alsóbbrendű katonákra, úgy tekintettek, mint afféle gépjárművezetőkre, akiknek a feladata a repülőgép vezetése.
Minden gépen tiszti rangban lévő megfigyelő is helyet foglalt. Amint az az alábbi élménybeszámolóból is kitűnik, a háború első szakaszában a repülőgépeket csak légi megfigyelésre és felderítésre, a tűzérség lőpontosságának a fentről történő irányítására, esetleg az ellenség hátországában végzendő ún. zavaró repülésekre használták, a bombázásokra és a légi harcokra csak a háború későbbi szakaszában került sor. Érdekességként még ide kívánkozik, hogy az első repülőgépgyárak nagyobb asztalos- és bútorüzemekből alakultak ki, mivel az akkori repülők még fából készültek és viaszosvászon bevonatúak voltak. Kovács Zénó komáromi pilóta (nevét a továbbiakban Kovách alakban írták) valószínűleg az Aviatik repülőgéptípussal repült, amelynek több változata is szolgált a galíciai fronton. Alábbi levelét, amelyet a sorozat negyedik részeként közölt hasábjain a Komáromi Ujság 1915. február 18. száma, egy komáromi ismerősének, Tomcsányi Lipótnak címezte, és többek között az alábbi történet áll benne:
….Mostanában nap-nap után repültem. Itt még nagyon rossz idő van. Folyton szeles és oly örvényes a levegő, hogy egy három-négy órás repülés testileg, lelkileg tökéletesen kimerít. Vannak azután napok, mikor légi kalandjaink is akadnak, amelyek aztán a legnagyobb legénykedés mellett is erősen előveszik az ember idegeit. Egy ilyen út után természetesen nincs kedvem levelet írni, hanem lefekszem aludni. Ma három napja volt egy érdekes kalandom az orosz tábor felett. Leírom, tán érdekelni fogja. „Turul” nevű gépembe beszereltünk egy drótnélküli távírót. (Azt hiszem, anyusnak írt levelemben már említettem.) Ezzel az újfajta (?) szerkezettel járok mostanában „visavit táncoltatni”! Szép, napos délutánunk volt. Vígan szálltunk föl a gépbe a megfigyelő tisztemmel. Egy jó félórai körözés után 1800 méterre emelkedtünk és átmentünk a muszka tüzérség fölé, ahonnan vígan kopogtatta a „beobachterem”, hogy rövidebben vagy hosszabban és milyen irányba lőjenek a mi mozsaraink. Kitűnő napunk volt. Egyik muszka ágyú a másik után vált harcképtelenné. Még a muníciós kocsikat is összelődöztük! Úgy látszik, nem tetszett a szomszédéknak, hogy még a legelrejtettebb tüzérállásukat is legrosszabb esetben harmadik lövésre a nyakukra dönti a mozsárbomba! Látták, hogy itt az én „Turul” nevű madaram viszi a gibic-szerepet. Tompa pattanást hallottam, azt hittem, hogy a gépemen törött vagy pattant el valami. Érdeklődve pislogtam mindenfelé, de nem láttam semmit. Egy újabb és erősebb puffanás vonta magára a figyelmem. Hirtelen kihajoltam a gépből és egy kis fehér felhőcskét láttam öt- hatszáz méter mélyen magam alatt. Tudtam, hogy hányat ütött az óra! Nem ijedtünk meg, mert a magasságmérő 1900 métert mutatott. Figyelni kezdtem a felhőcskéket. Folyton közelebb jöttek, a puffogás meg dörgéssé vált. Sűrűn egymásután robbantak a srapnelek alattam, mellettem és fölöttem. Már a gép is kapott sebet az „apparáttestbe” hátul, a magassági kormánynál. A jobb szárnyvéget szintén megtépte a srapnelszilánk. Menekülnünk kellett! Teljes gázt adtam a motornak, hogy gyorsabban szabaduljunk ebből a veszedelmes helyzetből. A gépemet elég gyors szélirányba fordítva egykettőre kifutottunk a „srapnelesőből”. A dörgés is lassan lecsillapodott. Hátranéztem. Egész kis felhősor mutatta az utunkat. Természetesen óvatosabbak lettünk és a saját állásaink fölött maradva küldözgettük a bosszantó bombákat. De azért mikor hazatérve szerencsésen földet értem, istók uccse jól éreztem magam. Egy tüzérkapitány jelentése szerint, aki a küszködésünket alulról végignézte, legalább nyolcvan srapnelt lőttek ránk a muszkák! Gondolhatja, kedves bácsi, hogy az ilyen kis esetből levonom a konzekvenciát. Nem gondoltam volna, hogy ezek a bestiák oly pontosan lőjenek, olyan nagy magasságra. Most tudom, hogy várnak rám (elég gyakori vendégük vagyok), óvatosabb leszek egy darabig. Elvégre a mi állásaink fölül is jól látjuk a tüzelés eredményét és így nem teszem ki magam annak a komikus(?) jelenetnek, hogy a muszkák kössék meg a nyakkendőm! Zénó”
(Folytatása következik)
Közreadja: Németh István
DUNATÁJ HETILAP
