Keserédes mosolyát, az élet megannyi fonákságáról vallott bölcs szavait olykor ma is látni, hallani vélem. Mindahányszor vélt vagy valós sérelmekre, bosszússágokra terelődött a szó, lakonikus rövidséggel nyilvánította ki véleményét, majd hamiskásan rögvest hozzátette: Sebaj, volt már rosszabbul is. Ilyenkor – lehet, hogy csak tudni véltem – sejtettem, mire gondol. A múlt nyomasztó emlékeit lelke legmélyén őrizte, sohasem panaszkodott. Pedig olykor bizonnyal lett volna mire…
Dr. Raab Ferenchez régi ismeretség fűzött. Évekig egy irodahelyiségben szorongtunk egy mezőgazdasági gépeket gyártó cégnél, amelynek kereskedelmi, szállítási osztályát vezette. Azután szétváltak útjaink, ám egy kis idő elteltével kertszomszédok lettünk, s így véleménycserére ismét bőséges időnk és alkalmunk nyílt. Csak egyetlen egy témát került, melyet rövid, tapintatos kézlegyintéssel elintézett: – Az már a múlt, ne bolygassuk! Hát nem bolygattuk. Amikor a szerkesztőség ablaka alatt vezetett az útja, gyakran betért. Elújságolta, hogy megírta a komáromi és az ógyallai zsidóság történetét, majd egy alkalommal íróasztalomra tette alábbi rövid írását, amelynek kéziratát ma is őrzöm. (németh)
Ezerkilencszáznegyvenötben történt. Helyszín: Siegendorf, a dimbes-dombos Burgenland, cukorszárító. A bejárat körül elszórtan csonttá fagyott holttestek hevernek. Rothadó, vizes szalma, hólétől nedves betonpadló, elcsigázott embereket kínzó, maró és belőlük táplálkozó milliónyi tetű. Négyszáz főnyi nyomorult éhező utolsó hajléka. Gyalog jöttem egy különítménnyel a győri „Frigyesből” 1944 decemberében, zsebemben svájci menlevél lapult. Rabtartó gazdáim és parancsolóim büszkén, gőgösen hirdetik, a munka nemesít. Lövészárkokat ásunk. Pusztítjuk a szőlőtöveket a hegyoldalon az itteniek bosszúságára. Kemény, sziklás talaj, szilárdan ellenáll csákányainknak. Volksbundisták fegyveres kerete vesz körül, őriznek. Március hó 31-én a „rend és fegyelem” kedvéért hat embert agyonlőnek. Bíznak a győzelemben. Az árok mélyén tompa moraj hallatszik. Valami lassan közeleg. A menekvés vagy a vég kezdete. Délután felerősödő ágyúzás. Becsapódik két gránát. A repeszei sziszegve hullanak. Emberek sikongatnak, véreznek, hörögnek, szenvednek, haldoklanak. Őreink menekülnek. 1945. április 1. A szárítóban mélységes csend honol. Az országút felől dübörgő tankok, teherautók zaját hallom. Bécs felé tartanak. Délelőtt tíz óra. Ismeretlen hangfoszlányok. Váratlanul kivágódik a szárító nehéz vasajtaja. Rohamsisakos, izzadt, termetes orosz katona alakja tűnik fel. Kezében géppisztoly, vállán heveder: – Vszi szloboni. Mindnyájank szabadok vagytok! Áprilisi hideg áramlik a helyiségbe. Kábultan bámulunk, ő pedig már rohan előre. Még sokan várják a szabadulás bátor hírnökét…
DUNATÁJ HETILAP
