Gútán a Nagyboldogasszony Plébániatemplomot 300 évvel ezelőtt 1724-ben áldották meg, ebből az alkalomból 4 napos ünnepséget tartottak, a vasárnapi ünnepi szentmisét Őexc. Orosch János nagyszombati érsek celebrálta. A mise utáni agapén, a tájházban beszélgettünk vele.
Orosch János Dénesdről származik, Pozsonyban tanult a Szent Cirill és Metód Hittudományi Főiskolán, 1976-ban szentelték pappá, több helyen is dolgozott: Révkomáromban, Bussán, Ekecsen, Hodrushámoron, Ipolyvisken. A rendszerváltás után Érsekújvárban, Pozsonyban, Dunacsúnyban, majd Párkányban szolgálta a híveket.
2004-ben segédpüspökké szentelték fel a Pozsony-Nagyszombati főegyházmegyében, később fővikáriussá nevezték ki a pozsonyi-nagyszombati egyházmegyében. Róbert Bezák érsek 2009. szeptember 15-i hatállyal általános helynökké nevezte ki a Nagyszombati főegyházmegye részére. Feladata volt a vegyes területeken élő magyar hívek lelkipásztori gondozása. 2012-ben nagyszombati érsekség apostoli kormányzója, majd 2013. júliusában Ferenc pápa érsekké nevezte ki.
Beszélgetésünk elején arról mesélt, hogyan került közel a magyar hívekhez, húsz éve nevezték ki őt segédpüspökké, a magyar híveket bízták rá. A történetek tele vannak az élet, a hivatás szeretetével és humorral.
Sokol érsek úr idejében, aki a Pozsony-Nagyszombati érsek volt, két általános helynök és két segédpüspök működött, én segédpüspök voltam, előttem Tóth Domonkos foglalkozott a magyar hívekkel, éa Štefan Vrablec, később Stanko Zvelenský a szlovákokkal. De ahova kellett menni, oda mentünk, szlovák egyházközségekbe is jártam. 1976-ban szenteltek pappá, és Komáromba helyeztek, ott lettem káplán, utána Bussára kerültem, ott plébánosként működtem, olyan nagy volt akkor az egyházmegyénk, hogy majdnem Losonctól a cseh határig húzódott.
De visszatérek az elejére: volt egy nagy előnyöm, nagyszüleim magyarok volt, meghaltak, mikor 10-15 éves voltam, édesapám is fiatalon halt meg, az anyukám pedig lozornói szlovák volt, mire felnőttem sok mindent elfelejtettem, de értettem magyarul. Komáromból a magyar káplán disszidált, egyedül maradtam és próbálkoztam, először nem nagy sikerem volt, sokszor nevettünk, mindig eszembe jut, hogy a kanonok úr, esperes úr cukorbeteg volt és reggel mikor felébredt rossz kedve volt, kedveskedni akartam neki és megkérdeztem tőle: „Kanonok Úr, már meg tettszett kelni?” (nevetés) Nem nagyon tudtam az igekötőket használni, megkelni, felkelni, elolvasni, kiolvasni, beolvasni, felolvasni – ezeket összekevertem. És hozzáteszem, Pozsony környékén mi máshogy beszéltünk, soha nem hallottam azt a szót például, hogy nadrág, nagyanya gútori származású volt, mindenre azt mondta: bugyogó, ha a komáromi ministránsokat a farmer nadrágjuk miatt megdicsértem, és azt mondtam nekik: de szép bugyogód van, akkor nevettek. De ez is hozzátartozott, ahhoz a pasztorizációhoz. (nevet).
Komáromból Bussára kerültem, a nagykörtüsi járásba, ott többnyire magyarok laktak, a magyar iskolába több gyerek járt, mint szlovákba. Ott sokat tanultam, de voltak vicces történetek is: voltak olyan tanáraim, mint a sekrestyés Laci bácsi, azt mondta, majd ő lesz a tanárom, magyar nyelvet fog nekem tanítani, aztán kérdeztem tőle: „Laci bácsi ez milyen fa, meggy?” Ő rám nézett és azt mondta: „dehogy az közönséges visnye”, (nevet) ilyen tanáraim voltak. 5-6 éve voltam Bussán, mikor vettem magamnak egy kis tévét, bekapcsoltam a magyar adást, és nem értettem semmit. Nagyon elkeseredtem, nem értettem mit mondtak, pedig azt gondoltam, már elég jól beszélek magyarul, próbálkoztam magyarul prédikálni is. , Azt gondoltam, elmegyek Nagyszombatba és megmondom a püspöknek, hogy nekem ez nem megy. De mégis maradtam, nagyon jók voltak az ottani emberek, szerettem a palócokat, kedvesek voltak. Mikor egyre több gyerek kezdett hittanra járni, el kellett jönnöm onnét.
Ekecsre, a dunaszerdahelyi járásba kerültem. Akkor Amerikából, Floridából jött haza egy pap, soha nem misézett a saját szülőfalujában, engedélyt kellett kérni és nem kapott volna. Mondtam neki, tessék csak misézni, kezébe fogta a mikrofont, amerikai akcentussal elkezdte: kedves hívek, Amerikából jöttem…másfél órát prédikált, valaki a titkosok közül jelentett, így bajba kerültem. Megbüntettek, szerencsére nem az egész egyházmegyéből vették el a működési engedélyemet, csak Nyugat-Szlovákiában nem szolgálhattam. Visszakerültem Közép-Szlovákiába Hodrusbányára (ma Hodrushámor része) egy szlovák faluba, oda nem akart senki menni, mert az erdőben van a templom, a hegyekben, elhagyatott helyen. Úgy éreztem ott magam, mint a Magas-Tátrában, élveztem. Édesanyám velem volt, mivel özvegy volt, mindenhova velem jött. Anyuka nagyon szeretett sütni, mindenféle lepényeket, kalácsokat, nagyon szegények voltak ott a gyerekek, két héten belül 30 ministránsom volt, mert kaptak kalácsot. A rendszernek nem tetszett, hogy sokan járnak templomba, véglegesen elvették a működésemet, munkásként kellett volna dolgoznom. Közben Ipolyvisken, Ipolyság mellett, meghalt az esperes úr, idős magyar esperes volt. Az asszonyok, akik a szövetkezetben fejőként dolgoztak, megtudták, hogy nem kapnak magyar papot, ezért elmentek Besztercebányára tiltakozni, azt mondták, amíg nem kapnak magyar papot, nem fognak fejni. Mivel én beszéltem magyarul, szerencsém volt, mégiscsak maradhattam a papi pályán. Büntetésből helyeztek oda, de szerencsésnek éreztem magam, úgy érzem a magyar nyelv sokszor segített. Kevés volt a magyar pap, és sok hely volt, ahova senki nem akart menni, mert rossz állapotban volt a plébánia.
Szóba került, hogy nem volt elég magyar pap, a rendszerváltás után is hosszú ideig küzdöttünk, hogy kevés a magyarul beszélő pap. Megoldódott ez a gond?
Ha én magyarországi püspökökkel beszélek, és azt mondom, hogy az idén a mi egyházmegyénkben 7 fiú jelentkezett szemináriumra, akkor meglepődnek, mert ott nagyon rossz a helyzet. Sok felvidéki magyar pap Magyarországon működik, és mi, szlovákiai püspökök, nem hívjuk őket vissza, holott nekünk is kellenének, de csak azért, mert ott sokkal rosszabb a helyzet. Magyarországon, Ausztriában, Csehországban nagyon kevés jelentkező van a szemináriumba. Szlovákiából több pap a szomszédos országokban működik, meg Kárpátalján is. Tehát most 7 fiú jelentkezett szemináriumra, ebből 2 magyar. Meg kell említenem, hogy vannak misszionáriusok is, jöttek a mi egyházmegyénkbe is, akik két év alatt megtanultak magyarul, Csicsón, Ekelen laknak, legutóbb Komáromba három kedves nővér jött Indiából. Vannak lengyel, olasz spanyol, vietnámi, indiai misszionáriusok, és betöltöttük az üres helyeket, a magyar hívek elégedettek.
Van gútai kispapunk is, Zoli, és van komáromi is, Martin, aki roma fiú, őt még idén felszentelik diakónussá. Azt mondom, nálunk jó a helyzet, Istennek hálát kell adni ezért.
A szentmisén elhangzott prédikációban beszélt arról, hogy nemrégiben Pitvaroson járt. Mi volt az utazás célja?
Amikor az általános helynök úr Kiss Róbert atya, Gútáról hozzám került Nagyszombatba, elmondta, hogy nagyon sok gútai oda került a beneši dekrétumok következményeként. Én is ilyen családból való vagyok, voltak német és magyar őseim is, de mi ott maradtunk Dénesden, mert szegények voltunk és anyuka szlovák volt. Mikor mesélte Róbert atya a történetet, akkor gondoltam, ha lenne lehetőségem, biztosan elmennék Pitvarosra, megköszönném nekik, hogy annak ellenére, hogy ilyen szörnyű helyzetbe kerültek, megtartották a hitüket. Nagyon messzire kerültek és Pitvaros a mai napig szegényes falucska, kis házikókkal. Egy év alatt felépítették a templomot, elvittem nekik a Keresztelő Szent János képét, aki a Nagyszombati Egyházmegye védőszentje, el is helyzeték mindjárt a templomban, ők nem csak ottani hívek, hanem továbbra is itt maradtak a szívünkben. Nagyon jól éreztem magam. Visszafelé megálltunk Orosházán, tudtam, hogy van Orosháza, de soha nem jártam ott, a főtéren ki van írva óriási nagy betűkkel, odaálltam, és gondoltam ez az én házam is, szép városka, szép élményeim vannak.
Vadkerti Neszméri Csilla, dunataj.sk
