Régi fényképeket, képes levelezőlapokat rendezgetve rácsodálkozik az ember, hogy egy-két nemzedéknyi idő alatt mennyi változáson megy át szűkebb lakókörnyezete. Nem kivétel ez alól Komárom sem, amelynek az arculata különösképpen megváltozott, és ez a változás sajnos nem minden esetben vált a javára. Uniformizált, jellegtelen lakótelepeknek adták át helyüket a régi, romantikus utcák, s különösen a külterületi városnegyedeknek, utcáknak ma már csak a fakuló emléke él.
Kiss Gyula Komárom a XIX. században című remek dolgozatában, amely egykor nyomtatásban is megjelent, ám sajnos ma már nehezen hozzáférhető, igen érzékletesen leírja a régi várost és a falai között történt eseményeket. Megtudhatjuk belőle többek között, hogy még százhúsz évvel ezelőtt is a város peremrészein túlnyomó többségben voltak az alacsony, földszintes, fazsindelyes és olykor még nádtetős házak, s még a század utolsó évtizedében is jórészt a falusias arculat és hangulat volt az uralkodó. Jellegzetes volt például a telek szélén, annak belseje felé vonuló lakóház, mellette a gazdasági udvar, hátul 
a kert, az utcára egy vagy két ablak tekintett ki. Az ajtókon díszes kopogtatók voltak, amelyeket még gyermekkoromban is módomban volt megcsodálni. Nem ment az sem ritkaságszámba, hogy olykor két-három család, illetve nemzedék is egy fedél alatt élt és közös konyhát használt. Egyes portákon istállók és műhelyek is voltak. Minden ház udvarán volt kút, de a vizük nem volt iható. Csupán az erődvonalak mentén, a Kovács utcában volt egy iható vizű kút. Vízmű és vízvezeték még nem volt a városban, s így valóságos kereseti forrássá fejlődött ki a lajtosok, úgynevezett vizesemberek foglalkozása. A szekereken elhelyezett nyolc-tízakós hordóikat a Dunában feltöltötték vízzel, és utcáról utcára menve korsónként egy krajcárért árusították azt. Vízért ahhoz a sekély öbölhöz jártak, amely a mai kikötő helyén, az egykori Magyar Király Szálló előtti térségben volt található. A tiszta és egészséges ivóvíz hiánya egyébként is sok gondot okozott a városban. Sok helyen végeztek próbafúrást, ám ez az erőfeszítés nem vezetett eredményre. Egyes helyeken a gémeskutak vizét kavics és homokszűrők alkalmazása révén próbálták ihatóvá tenni. Gyökeres változást ezen a téren csak a huszadik század beköszönte hozott, amikor a szigeten fúrt kutak kifogástalan és kellő mennyiségű vizet szolgáltattak, a Rác-kertben felépült a víztorony és fokozatosan kiépítették a városi vízvezetékrendszert. De ez már egy másik történet…
Németh István
DUNATÁJ HETILAP 40/2016
