60 évvel ezelőtt megváltozott minden, emberek élete, falvak és városok képe, új időszámítás kezdődött, víz előtt és víz után, és még hat évtizeddel az árvíz után is használják ezt a fordulatot az emberek. Gútán is a víz vette át a hatalmat, júniusban a falut is utolérte az árvíz.
Sokan emlékeznek még azokra a napokra, szomorúan, viszont az újjáépítés olyan összefogással történt meg az egész Csallóközben, ami példa nélküli volt, országos, sőt még nemzetközi segítséget is kapott a térség, ezt sok faluban és városban őrzik utcák és terek nevei. A gútai városháza előtt képkiállítással is emlékeznek meg az eseményekről.
Az árvíz eseményei az iskolai évet is befolyásolták, vannak olyan diákok, akik azóta sem ballagtak el az alapiskolából, ilyen Fördős Ferenc is, aki elmesélte élményeit.
„Az 1965-ös év tavasza is úgy kezdődött, mint az idei, hideg volt a tavasz, sok hó is volt, májusban állandóan esett az eső és ez folytatódott júniusban is, Medárd után is zuhogott és esett az eső. A folyók megáradtak, a Kis-Duna már olyan magas volt, hogy a szarvasmarhákat a legelőre már nem tudták kihajtani.”
Feri bácsi azt is elmesélte, hogy ők nem tudtak elbúcsúzni az iskolától: „1965 júniusában mi, a kilencedik osztályosok már készültünk a ballagásra, ami az iskola végét jelentette volna, délután bent voltunk az osztályban, díszítettük a faliújságot a búcsúztatásra. Megszólalt az iskola hangszórója, ésJezsoLászló igazgatóhelyettes bejelentette, hogy az iskolaév befejeződik további rendelkezésekig az iskolába diákok nem járnak, mivel harmadfokú árvízveszély van érvényben, a Csallóközben.
Június 15-én éjszakájaPaton szakította Duna, ez a víz elárasztotta Patot, Dunamocsot, ekkor már mindenki készülődött a vízre, minden este jelentették,hogy milyen magas a víz állása és hol milyen veszélyek fenyegetnek. Gútán is megkezdődött az árvíz ellen védelem, itt is fönt volt a Vág vízszintje, annyira fölnyomódott, hogy a töltésekből csak 10-15 centi látszott ki. Álandóan járőröztek, a gátőr és voltak önkéntes brigádok, akik vigyázták a vizet, rengeteg buzgár alakult ki a töltés mellett, amelyeket szintén homokzsákokkal megemeltek, egészen a töltés magasságáig.
Június 17-én Csicsó és Kulcsod közöttszakította nagy Duna, ez kezdte elönteni egész azCsallóközt, ekkor már épültek a nyúlgátak Gútán, amiben kérték a diákok segítségét, így a nyolcadikos és kilencedikes gyerekek mentek homokzsákokat tölteni, én is.
Június 25-én, hárman, az unokabátyámmal és Csontos Ferivel este 11 felé elbicikliztünk a gútai hídhoz, a nyúlgáthoz. Meg akartuk nézni, hogy mi a helyzet, ahogy elnéztünk Ócsa felé, szinte egy tengert láttunk, minden víz volt.
TalálkoztunkIllés Ottival, aki amatőr rádiósként volt a hídnál, a kanális másik oldalán, ahol a disznóólak voltak és annak a másik oldalán, a cigány kanálisnál szintén katonák őrizték a gátat. ¾ 12 fele jelentették Ottinak, hogy ha valaki kint van a gátnál, őket küldje haza, mert csorog át lassan a víz. Így elindultunk haza, mire beértünk körülbelül negyed egyre a Szegvárihoz, megszólaltak a szirénák, ekkor már tudtuk, hogy a gátat áttörte az ár, mi elmentünk haza lefeküdni. Reggel 8 órakor kimentünk a Jánosík étterem elé, már a főútig kint volt a víz, tehát az alsó részt és a puruki részt, ahol lapályosabb volt, már a víz uralta. 8 óra fele hallottunk egy nagy robajt és porfelhőt láttunk, úgy emlékszem rá, hogy akkor dőlt össze az első ház, ami a Lesné utca sarkán, a mostani óvodával szemben van.
Gútárólelkezdték Újvár felé kitelepíteni az embereket, habár a kitelepítés már a csicsói gátszakadástól megkezdődött, időseket, betegeket vitték Nyitra felé és Újvárba, tehát a Vág másik oldalára.
Emlékszem rá, a mostani Béke utcában olyan másfél méteres volt a víz, de a Mezősoron még nem volt olyan nagy, így mi utcabeli gyerekek levettük a kapunkat, ami kétszárnyas volt, egymásra tettük és beeveztünk a Csalogány utcára a barátomhoz, akkoriban még épített kapuk voltak, a kiskapujuk tetejénél tudtunk megállni a házuk előtt, a kerítés tetejére bokáig érő vízbe szálltunk le.
Érdekes volt, mert az emberek nem számítottak ekkora vízre, a bútorokat rárakták kis tutajokra a lakók, bent a szobákban, ahogy mi mentünk az utcákon, láttuk, hogy a bútorok már fent vannak a plafonnál. Emlékszem a katonai mentésekre is, akik bent maradtak emberek, azokat mentették, voltak, akik nem akarták elhagyni a házat, ezért már a tetőn keresztül kellett őket menteni. Amit tudtak azt megmentették az embereknek a katonák, de csak amit batyuba tudtak csomagolni, meg állatokat, rengeteg állat volt kint, kutyák úsztak az utcákban.
Az első napokban még tiszta volt a víz, de második, harmadik napon már minden úszott benne, felemelte az ár vécéket is, abban az időben még kinti vécék voltak, az már nem volt kellemes látvány.
Júniust én otthon töltöttem, a nagynénémnél laktunk, a Horváthéknál, a Kereszt utcában, az magasabban van, ott nem volt víz. Anyukámmal ott laktunk, egyik bátyám katona volt, nővérem és egy másik bátyám internátusban lakott, középiskolába jártak, nekik még nem fejeződött be az iskola.”
Az akkor iskolás gútaiak közül sokan emlékeznek rá, hogy elvitték őket táborozni, sőt sokan egy egész iskolaévet „vendégségben” töltöttek, az ország különböző területein lévő üdülőkben, úttörőtáborokban lakhattak és jártak iskolába. Feri bácsi is elmesélte élményeit.
„Június végén kijelentették, hogy azok a gyerekek, akik itthon maradtak, elmehetnek pionír táborba. Aki akart menni, jelentkeznie kell a községházán, ott voltak a tanító nénik, az én osztályfőnököm Lelkes Mária volt, aki eljött édesanyám után, hogy engedjen el engem is a táborba, ez az utolsó lehetőségem, itthon úgy sem tudok semmit sem csinálni. Boží Darba vittek minket, anyukám elengedett, édesapám kórházban volt akkor, anyunak kellett döntenie, és így július elsején autóbuszra szálltunk. A községháza előtt gyülekeztünk, ami a mostani Szabadidőközpont épülete. Beszálltunk egy kis batyuval, meg ami rajtunk volt, elindultunk Pozsonyba, ahol az országos pionír házban megvendégeltek minket, mindenki kapott egy útra való csomagot és felültünk a vonatra, egy külön szerelvénybe, ami Prágába vitt minket, ott autóbusz várt ránk, 40 diák és 4 kísérő elindultunk Boží Darba.
Boží Dar egy nyugat-csehországi kis település, közel a német határhoz, a sokolovi bányászok szakszervezeti üdülőjében fogadtak minket, ahol minden ki volt készítve, ruhák – melegítők, cipők, pólók, mindenki új sportfelszerelést kapott. Ebben az üdülőben tölthettük az időt augusztus végéig. Bár pontosan nem emlékszem, hogy a többiek mikor jöttek haza, én augusztus elején. Készültem a középiskolába, és még mindig nem volt bizonyítvány a kezemben, ezért be kellett mennem az iskolába, hogy bizonyítványt kapjak. Akkor már az egész városban itt voltak a katonák, akik segítettek eltakarítani a romokat, ahol összedőlt házak voltak, a mi házunknál is, bátyám hazajött szabadságra, ő Csehországban volt a határőrségénél, és ő is segített a romeltakarításnál a többi katonával. Amit tudtunk a háznál elpakoltunk, aztán átkerültünk a Hosszú utcába, egy félkész házba, egy ismerősünkhöz. A félkész házat bepucoltattuk, két szobát befejeztünk, ott laktak a szüleim, én augusztus végén felültem a vonatra és indultam Szepsibe a középiskolába, mikor először hazajöttem, karácsonyra, még mindig a Hosszú utcán laktunk, a következő évben kezdték el építenia házunkat a Mező utcában.” – meséli az emlékeit Feri bácsi. Kíváncsi voltam, hogy amíg itthon voltak, tudtak-e segíteni, milyen látvány volt a környék.
„Az iskola befejezése után mi is segítettünk homokzsákokat tölteni, volt egy ismerősöm a busz társaságnál, ővele kijártam még azelőtt, hogy Gútát elöntötte a víz, eljártunk Bogyarétig és már akkor láttuk, hogy a víz hogyan sompolyog be a lejtős helyeken. Borzasztó volt, hogy az ócsai részről már csak Gútán keresztül tudtak menekülni az emberek, az állatok és az emberek együtt vonultak, akkor már nem volt nappal és éjszaka, állandóan mentek a teherautók, menekültek Ócsáról és a környékről. Arra is emlékszem, hogy a tanyi szövetkezet előtte telepített nagyon szépen tejelő szarvasmarhákat, szürke holland teheneket, azokat a saját lábukon menekítették Gútán keresztül a foci pályán, a parkokban pihentek. Folyamatosan kérték, hogy aki tud fejni, hozzon kannát, vagy akár a földre is, csak segítsenek ezeken az állatokon, mert a tehenek sírtak, bőgtek, tele volt a tőgyük, borzasztó volt látni, jöttek az úton és szórták a tejet.”
Megtudtam azt is, hogy voltak olyan részei a falunak, amit nem öntött el a víz. „Nem öntötte el a Harcsa utca egy részét, a hotelhez is be lehetett menni, deszkákon, ott főztek a katonáknak, a Fűri Pista bácsi volt akkor az igazgatója a hotelnek. A városba mi nem járkálhattunk, a mi házunknak is csak a végén volt víz. A Mezősor és a Csalogány utca meg a Béke utca között van majdnem 2 méter különbség, először az alvégi részt öntötte el a víz, reggel 8-ra már a főútig elért a víz.”
Az embereket ki kellett menekíteni Gútáról is, erőszakkal senkit nem evakuáltak, sokakat Nyitrára vittek, többen átmentek Ifjúságfalvára, de sokan mentek rokonokhoz, ismerősökhöz, még Csehországba is.
Feri bácsi az újjáépítésből nem sokat tapasztalt, hiszen akkor már középiskolai diák volt, így kollégiumban lakott. „A felújítást nem éltem át, mert Szepsiben voltam, 1969-ben fejeztem be a középiskolát, azt is elmondhatom, hogy faluból mentem el és városba jöttem haza. A mi házunkat a galántai szövetkezet segítette felépíteni, akinek volt biztosítása, ők kaptak a biztosítóból is pénzt, de akiknek nem volt, nekik is akadt segítőjük. Amint lement a víz, hogy a házakhoz be lehetett menni, a biztosító társaságok jöttek és mérték fel a károkat, nem hagyták az embereket bizonytalanságban.
Megtörtént a baj, és volt összefogás, az egész ország összefogott, jöttek brigádok, hordták az anyagot az építkezésre, nagyon összetartó volt az ország, voltak csehországiak, sok mindenki jött segíteni, de pl. Keszegfalut a pardupiceiek segítették, és a legtöbb település őrzi is az utca vagy terek neveiben a segítőket, mint Gútán a Brünni tér, vagy a Prágai tér.”
Az újjáépítés után Gútán is más lett az élet, de a vízre emlékeznek. Mondhatjuk azt is, más lett az időszámítás is, mert vagy víz előtt történt valami, vagy víz után. Egy biztos, néhány napig-hétig-hónapig a víz volt az úr, a faluból pedig az újjáépítés után város lett.
Vadkerti Neszméri Csilla, dunataj.sk
