November 17-e Szlovákiában állami ünnep. Van mit ünnepelni? Az 1989-es eseményekről, élményekről, a rendszerváltozás hozadékéról és máig tartó adósságáról kérdeztünk felvidéki közéleti személyeket , tanárokat, írókat – nevezetesen Batta Györgyöt, Csáky Pált, Csúsz Pétert, Farkas Ivánt, Flórián Lászlót, Mihályi Molnár Lászlót, Urbán Aladárt.
Batta György költő, író:
A világtörténelem ura mindenkor az Isten
Mi, magyarok, mint már annyiszor államiságunk óta, látszólag vesztesei vagyunk a forradalmaknak, – lásd az 1848-49-es, az 1956-os, vagy az 1989-es eseményeket, ám a múló időben végül győzteseknek láthatjuk magunkat. A szabadság népe vagyunk, s bár a történelem változásai során patakzik a vérünk és nő az elkeseredettségünk, a később kirajzolódó új viszonyok nagy lehetőségeket rejtenek. 1989 után, az Európa Unió tagjaként szabadon utazhatunk Magyarországra vagy Erdélybe, illetve a világ számos térségébe. Mindez számunkra a magyar-magyar kapcsolatok újraépülése, a nemzetegyesítés okán a leglényegesebb. Óriási dolog továbbá, hogy az ember kimondhatja és leírhatja, amit gondol. Legnagyobb kincsünk azonban az a tapasztalás, hogy a világtörténelem ura mindenkor az Isten, aki saját hasonlatosságára teremtette az embert, szabad akaratot adott neki, de a szeretet törvényének megtartása nélkül nincs esélye lelki békére és szabadságra. Hetven évembe hány izmus fért már bele! És egyik sem hozott boldogulást! A kommunizmus elbukott, és összeomlik a kapitalizmus is, mert az ember egymagában nem alkalmas a világot uralni. Boldogulni csak Istennel együttműködve lehet! Ezt kell felismernünk ezekben a nehéz időkben, mert ez a történelem legnagyobb tanulsága, ezt testesíti meg a Szent Korona. Engesztelni kell hát, megbocsátásért esedezni Isten elhagyásáért és a második világháború utáni hétmillió magzat meggyilkolásáért még akkor is, ha az sokszor tudatlanságból történt. Mi Mária Országa vagyunk, elpusztíthatatlanok. Az Isten most beleszól a történelembe, s lám, a magyarság eszmélni kezd: egyre többen tudjuk, hogy a világ teremtett: öröktől fogva az Égben lakozik a hatalom, s a Földön végre megszülethet bennünk Krisztus tanítását követve a bölcsesség.
*
Csáky Pál politikus, író:
Tökéletlen forradalom, mint mindegyik
Manapság gyakran hall az ember lekicsinylő, sőt negatív véleményeket 1989-ről. Ez bizonyos fokig érthető, de nem elfogadható. Érthető az elégedetlenség, sőt a düh is azzal kapcsolatban, hogy világunk, amelyben élünk, mennyire tökéletlen és mennyi új problémát termelt ki 1989 óta. És sokszor fájdalmas megtapasztalni Churchill igazát: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön.
Ez azonban nem ok arra, hogy az egész folyamatot elvessük.
Először is nézzünk szembe önmagunkkal. 1989-ben iszonyatosan naivak voltunk. Azt hittük, minden csak szebb és jobb lesz, az emberek egyszeriben angyallá válnak – s nem akartunk beengedni a tudatunkba két fontos dolgot. Az egyik az, hogy életünk, életszínvonalunk ugrásszerű javulásának nem voltak meg a gazdasági feltételei. A másik pedig az a tévedés, hogy azt hittük, egy demokráciában majd mindenki csak jobb, értelmesebb és szolidárisabb lehet. Ez sajnos nem így van. A szabadság felszabadította a rosszat és a szennyet is. Egy demokratikus társadalom mindig hűbb képet ad az emberről, mert a szabadság magasabb foka csökkenti az emberek gátlásait is. Gyakran bizony bosszantó az a sok negatív hordalék, amelyet magunk körül tapasztalunk, de sajnos ez a szabadság velejárója. Szuper lenne persze egy tisztább, normálisabb társadalomban élni, de addig, amíg az emberek úgy hagyják magukat terelgetni, mint a birkák, s addig, amíg nem választanak maguknak értelmes vezetőket, addig mindez illúzió marad. Mert ne feledjük: minden társadalomnak olyan vezetői vannak, amilyeket megválaszt magának. Ez is képet ad az emberről, s a szabadság a tévedés szabadságát is magában hordozza.
Másodszor nézzük a kérdés politikai és társadalmi vetületét. 1989 óta felnőtt egy generáció, amelynek már nincsenek emlékei arról, hogy milyen torokszorító, embernyomorító érzés volt diktatúrában élni. Néha a sok okoskodó fiatalnak, de az értetlen nyugatiaknak is kívánnék egy hétnyi korhű gulág-életet vagy néhány órát a titkosrendőrség vallatószobáiban. Hogy arról a gyomorszorító idegességről már ne is beszéljek, ami akkor fogta el az embert, ha a határon át valami tiltott irodalmat vagy egyéb árut próbált áthozni. Már amikor egyáltalán át tudta lépni a határt: mert ez sem volt mindig olyan egyszerű. Esetleg ajánlanék néhány évi tapasztalatgyűjtést segédmunkásként valamilyen építkezésen vagy fűtőként egy-egy kazánházban, csupán csak azért, mert valakije – szülei, testvére, valamelyik rokona, stb. – káderlapja nem a rendszer szeretetéről szólt. Normális ember ilyen viszonyokat nem sírhat vissza.
S nézzük harmadszorra a gazdasági törvényszerűségeket. Beszélhet ma bárki bármit, a lényeg mégis csak abban van, hogy a volt szocialista rendszer gazdaságilag összeomlott. Menthetetlen volt, mert hazugságokra épült. Mindenki tudta, hogy a statisztikák meghamisítottak, hogy a szocialista gazdaságok teljesítménye csökken, s az áruhiány pedig egyre nagyobb. Emiatt omlott össze a rubel, s ennek következményeként a Szovjetunió is. Nem volt tehát alternatív lehetőség sem gazdaságilag, sem politikailag. Aki visszaemlékszik arra a groteszk folyamatra, aminek az 1972 óta a tanúi voltunk, sírni támadhat kedve. A lényegében csökkentetten beszámítható (két agyvérzés után félhülye) Brezsnyevtől függött az egész keleti blokk jövője és innovációja. Attól a Brezsnyevtől, aki 1982-ig két agyvérzést kapott és lassan már szervezete alapfunkcióit sem tudta ellenőrizni. Utána az öregecskék, Andropov meg Csernyenkó tologatták egymást a sír felé – akkor, amikor a Szovjetuniónak a versenyképessége növelésével és ideológiája vonzóképességének emelésével kellett volna foglalkoznia. Ebből az időszakból származik a legkifejezőbb bonmot a korról, amely szlovákul pontosabb: az öregecskék (a keleti blokk urai!!!) számára a legfontosabb teendő volt: udržať moc a moč. Gorbacsovnak utánuk már esélye sem volt megreformálni a megreformálhatatlant. Egy történelmi szerepe persze kétségkívül volt neki: nem vetette be a szovjet hadsereget a kelt-európai változások megfékezésére. A folyamatot akkor sem lehetett volna megfordítani, de az események sokkal véresebbek és drámaibbak lettek volna – lásd Romániát.
Mindez persze nem ment fel bennünket az alól, hogy kritikusan szemléljük napjaink történéseit és megpróbáljuk azokat elfogadhatóbb irányba tolni. Ehhez viszont aktív társadalmi szerepvállalás szükségeltetik. Aki a választások alkalmával otthon marad vagy szélhámosokra adja a szavazatát, ne csodálkozzon azon, hogy a szélhámosok át is verik őt.
A demokrácia ugyanis nem a tömény szabadság maga, hanem a normálisabb társadalmi viszonyokért való küzdelem szabadsága.
*
Csúsz Péter tanár: Sok pozitív hozadéka volt a novemberi eseményeknek, mint ahogy természetesen negatív hatása is. A felsorolás helyett inkább kiragadnék egyet-egyet mindkét csoportból. 1989-ben éppen katona voltam Csehországban. A szocialista nevelés egyik fontos elemeként kötelező volt nézni a TV híradót, november 17-e után viszont már inkább tiltották, nehogy meg legyünk „fertőzve”. A legfontosabb kérdések egyike számunkra éppen az volt, hogy bevetik-e a fegyveres erőket a sztrájkolókkal és demonstrálókkal szemben. Kínában bevetették még a tankokat is, nekünk tehát nem volt mindegy, kapunk-e ilyen parancsot vagy sem. Hála az Istennek, hogy nemhogy nem kaptunk ilyen parancsot, de még a kötelező katonai szolgálat is megszűnt. Azt viszont kifejezetten sajnálom, hogy a hivatásos katonákon kívül megjelentek az utcákon az egyenruhások. Ennek semmi helye a demokratikus világban!
*
Farkas Iván közgazdász mérnök, politikus: Prága szellemisége és magyar vonatkozásairól
Farkas Iván a rendszerváltozás előzményeit t az akkori ország, Csehszlovákia fővárosában, Prágában élte meg, ahol egyetemi tanulmányait végezte. „Már 1985-ben a levegőben érezni lehetett, hogy a rendszer nem sokáig bírja, elérkezik a komoly társadalmi változások ideje. Magát a rendszerváltozás kezdetét a hadseregben éltem meg, nagyon kalandos körülmények között. Hihetetlen kontrasztus volt: a legkeményebb körülmények között rukkoltam be 1989. októberében, és a lehető legszabadabb körülmények között szabadultam 1990 júniusában.”
Tapasztalatairól, élményeiről Farkas Iván külön cikkben tájékoztat bennünket – itt.
*
Flórián László politikus, diplomata
Azóta sem láttam s tapasztaltam – sajnos – olyan összefogást és optimizmust
Ha valaki azt kérdezi, mi maradt meg belőle, nehéz válaszolni. Talán emlékek, felvillanások, emberek változásai, új viselkedésformák megjelenései, de mindenképpen egy feszített, meg nem ismétlődő atmoszféra, amikor az emberek nagy része sokkal toleránsabb lett, sokkal jobban odafigyelt embertársaira s egy közös vízió jegyében tudott „együtt lépni”. Ez volt az a rövid (sajnos) időszak, amikor nem voltak sem nemzetiségi, sem politikai, sem társadalmi különbségek, csak nagy elvárások a jövővel szemben. Pontosabban voltak különbségek, de ezek inkább „kétpólusúak” voltak: a régiek és az újak ellentéte. Ehhez kötődik egy emlékem, melyet talán soha nem fogok elfelejteni.
Abban az időben egy aránylag nagy (természetesen állami) külkereskedelmi cégnél dolgoztam. A Sors – meg az a „rossz” szokásom, hogy általában ki is mondom, amit gondolok – úgy hozta, hogy amikor beütöttek a változások, engem választottak meg az akkor (cégen belül is) alakuló NyEE (VPN – Nyilvánosság az Erőszak Ellen) elnökévé. Így vált lehetővé számomra, hogy a „harcostársaim” nevében és képviseletében többedmagammal tárgyalhattam a követelményeinkről (mert voltak!) a cég kommunista vezetésével, amelyet addig szinte csak távolról szemlélhettünk. Emlékszem, mikor előadtuk követelményeinket a cégvezetéssel és általános politikai helyzettel kapcsolatban, az akkori vezérigazgató (kedvenc szavajárása volt az „ad hop”, mert szerinte az „ad hoc”-nak nincs értelme) mindent visszautasított, s ököllel verte az asztalt: „A Szovjetunióval örök időkre és soha másképp”! Két nappal később már nem volt vezérigazgató, s elértük, hogy a „vezért” magunk (az alkalmazottak) választhattuk meg! Nem mondom, hogy ez a mi érdemünk volt, hiszen az általános tömeges „kulcscsörgetés” ehhez is nagyban hozzájárult. De jó érzés volt, hogy sikerült cégen belül is változást elérni, amire a „bársonyos” előtt még csak nem is gondolhattunk. (Más kérdés, hogy a későbbi fejlődés lassan visszafejlesztette, majd megszüntette a politikai beavatkozást a cég életébe, s az új vezérigazgató – bár évekig megmaradt posztján – sem teljesítette egészen a belé vetett bizalmat.)
A NyEE (VPN) még évekig működött politikai erőként, de közben megjelent a színen az FMK, majd két újabb magyar politikai tömörülés, s természetes volt, hogy magyarként az ember elhagyta a VPN sorait… Ám az emlék megmaradt. S talán annak az érzése is, hogy sokat sikerült ugyan elérni, de azóta sem láttam s tapasztaltam – megint csak sajnos – olyan összefogást és optimizmust az emberekben, mint akkor. De megérte.
*
Mihályi Molnár László, tanár, író, költő:
Csömörből gödörbe
Elmentek a tankok, megjöttek a bankok: egyik sem a megszentelt emberi létformát hirdeti. Egy negyedszázad távlatából, és abból, hogy kinek származott haszna belőle, arra is következtethetünk, hogy kiknek volt érdeke a váltás: a termelési értékháttérrel nem rendelkező és a kamatokból meggazdagodott pénzvilágnak jól jött a kommunizmus összeomlása, sőt éppen ezért dolgoztak is rajta, hogy összeomoljon, hogy aztán mindenütt a maguk ügynökhálózatával (liberális szervezetek fedőneve alatt) ügyesen megszerezzék nem csupán a kelet-európai piacot, hanem a stratégiai ágazatokat is (gáz, elektromos energetika, vasutak, gyárak stb.) . Ez sikerült, s ezek után már azt sem nagyon bánják, ha mostanában a gyengélkednek a liberális narancsfejű kedvencek.
Mi pedig azt hittük akkor huszonnégy éve, hogy történelmet csinálunk, pedig csak megengedték, hogy leüthető parasztként bemehettünk a sakktáblára, de csak azt a meccset engedik játszani, amelyiket már előre lejátszottak…. elvettek az életünkből ők is két évtizedet, s a moszkvai ketrecből átmehettünk a brüsszelibe… unió, unió: mindkettő a kereszténység és a nemzeti értékeink felszámolásán munkálkodik. Közben sikerült a felvidéki magyarságot is szétzilálni, nem kis pénzen kitartott csábítók segítségével, a lélekromboló liberalizmus és együttműködés szólamaival, amelyek hátterében népünk elsorvasztásának, beolvasztásának és cseléddé alázásának kalmárszellemű szándéka áll. Demokráciát hirdetnek, és kisemmiznek, a másság tiszteletének szajkózásával az elkorcsosult elfajzást akarják egyenértékűvé tenni a valódi emberi értékekkel, s a vallásszabadság báránybőrébe bújva akarják felszámolni a keresztény egyházakat. Toleranciáról ábrándoznak, de a népünk nemzeti önrendelkezését minden erővel meggátolják, s uniós szinten tapossák sárba az emberi alapjogokat, ha azt például a felvidéki vagy erdélyi magyarság számára kellene elismerni.
A bolsevik csömörből liberális gödörbe pottyantunk, és folytathatjuk tovább az örökös küzdelmet, ami viszont életerőnket növeli, hogy népünk fennmaradhasson, de ami korcs és értéktelen, az már most pusztulásra ítéltetett.
Ez vigasztal. csak az szomorít el egy kicsit, hogy a mi nemzedékünk már nem kaphat még egy esélyt…. majd a fiaink vagy unokáink! talán….
*
Urbán Aladár, tanár (Palócföld):
Szárnyszegetten is tenni kell a holnapért
Hittem és őszintén reméltem akkor, hogy jobbra fordul a ránk kényszerített állapot, amit addig elviselni kényszerültünk, és amelyben éltünk. Mára minden akkori hitem semmivé lett, maradt a remény. Akikkel akkor együtt izgultunk, gondolkoztunk, cselekedtünk a lehetőségeink határán belül, mára meghasonlottak, illetve saját előmenetelük könyöklő építői lettek, elsősorban a politikussá vált embereinkre gondolva… A sok csalódás azonban nem lehetetlenített el, csak elkedvetlenített… Szárnyszegetten is tenni kell a holnapért, amit lehet. Lehet még egyszer ünnep a világon…
Felvidék.ma, Oriskó Norbert
