Nincs még egy olyan felvidéki város, mint Komárom, ahol január 22-én a magyar kultúra napját két helyi Kossuth-díjas színművész, Boráros Imre és Dráfi Mátyás ingyenes verses-dalos összeállításával ünnepelhette a közönség. Az Egressy Béni Városi Művelődési Központ zsúfolásig megtelt Kiss Péntek József Kamaratermében magvas gondolatok is elhangzottak az elődeinktől kapott értékeink: kultúránk, anyanyelvünk és irodalmunk szépségeiről, valamint a haza és a szülőföld szeretetéről. A hosszas állótaps után a közös Himnusz-éneklés sem maradhatott el.
Kiss Réka, a házigazda intézmény munkatársának üdvözlő szavai után Boráros Imre Peterdi Pál Miatyánk, Dráfi Mátyás pedig Ábrányi Emil Él a magyar… című versével teremtette meg a Himnusz születésnapjához méltó hangulatot. Műsorvezetői kérdésre elárulták, hogy nyitányként miért éppen ezeket a műveket választották.
„Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,/ itt visszaélnek a Te neveddel,/ itt Istent játszik néhány szélhámos./ A Te tudtod és a Mi beleegyezésünk nélkül./ Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…/ Uram, én félek…” – hangzott el az 1950-es évek végén írt sajátos Miatyánkban, mely Boráros szerint – sajnos! – ma is aktuális, hiszen jelenleg is vannak, akik tönkre akarják tenni a világot. Dráfi pedig a másik verssel hangsúlyozta: „És hogyha minden búra, bajra válik,/ Romok között is hirdetem halálig,/ Erős, nagy hittel, rendületlenűl:/ Legyen bár sorsunk még oly mostoha,/ Él a magyar s nem veszhet el soha!”.
Aztán a Komáromi Jókai Színház két örökös tagja arról mesélt, hogyan alakult ki bennük a magyar kultúra, az irodalom és az olvasás szeretete. Boráros előbb a vereknyei gyermekéveit, illetve az őt rendszerint könyvekkel megajándékozott és azok szeretetét belé plántált édesanyja, valamint a tanítási órákon vele sok szép verset felolvastatott tanítója személyét idézte fel. Mindkettőjüket gyakran szerepeltették, Dráfit pedig a nevelőapja, Lőrincz János, a pozsonyi Déryné Színkör alapítója is „megmérgezte e gyönyörű átokkal”. „Egyre jobban tudatosult bennem az, hogy van mondanivalóm az emberek számára, s azt el is kell nekik mondanom” – jelentette ki Boráros. Sorstársa pedig a pályakezdő színészként kapott útravalóját is megemlítette: „Felvidéki színészként nem kapsz semmit, neked kell adnod”. Hozzátette: „Ezért vagyunk mindketten ma is ezen a pályán”.
A jeles aktoraink arra a kérdésre is válaszoltak, hogy nekik mit jelent a Himnusz. Matyi bácsi szerint ez egy csodálatos ima, amiben az a leggyönyörűbb, hogy az írója nem az ellenség elpusztításáért, hanem a magyarság megvédéséért fohászkodik. Egyetlen új év kezdetét sem tudná elképzelni a Himnusz elhangzása nélkül, amikor nemzeti imánkkal adunk hálát azért, hogy még mindig vagyunk…
A „80 évesek klubjába” őt hamarosan követő színésztársa számára saját bevallása szerint a Himnusz mindent, nemzetet, hazát, szülőföldet…jelent. Nyomatékul felidézte az egyik amerikai turnéjuk magyar résztvevője által mondottakat, aki miközben csukott szemmel énekli a Himnuszt, gondolatban a szülőfalujában jár, s már azt tervezgeti, hogy nyugdíjasként hazatér, mert nemcsak a harangszó, de a Himnusz is hazahívja őt.
Majd Boráros Imre Sík Sándor István király című tragédiájából adott elő egy monológot. Reméljük, hogy mielőbb a Jókai Színházban is láthatjuk a Soproni Petőfi Színház ezen sikerdarabját, amely kapcsán Komárom egyik büszkeségét kérték fel szent királyunk alakítására… Dráfi Mátyás pedig a továbbiakban Ady Endre A Duna vallomása című verssoraival tette fel a nagy kérdést: „Mindig ilyen bal volt itt a világ?/ Eredendő bűn, lanyha vétek,/ Hideglelés, vergődés, könny, aszály?/ A Duna-parton sohse éltek/ Boldog, erős, kacagó népek?”.
Az ünnepi est végéhez közeledve mindketten megszívlelendő gondolatokat fogalmaztak meg a magyar nyelv elsilányodásáról és idegen szavakkal való keveredéséről, ami a könyvolvasás háttérbe szorulásával párosul. E sajnálatos jelenség ellensúlyozásaként más nemzet jeles képviselőinek az anyanyelvünket dicsérő mondatai is elhangzottak. Többek között az irodalmi Nobel-díjjal elismert ír drámaíró, G.B.Shawé: „Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit”.
Miután a helyes hangsúlyozásra sarkalló jótanácsokat is kaptunk, Dráfi az Adj Uram Isten című nótával kívánta: „Legyen boldog a szívünk, mint valaha rég!/ És legyen kék felettünk a nagy magyar ég!”. Boráros pedig Gágyor József Vallomás című versével boncolgatta, hogy mi mindent is jelent nekünk az anyanyelvünk, ekképp zárva sorait: „Tebenned ölt testet a lélek, anyanyelvem, szeretlek téged“. Nagyszerűbb záróakkordja nem is lehetett volna e rendezvénynek, mint az, hogy a jelenlevők felállva, hosszasan tapsolták meg az összmagyarságot maradandó értékekkel és élményekkel gazdagító „örökifjú” művészeinket, majd közösen elénekelték a Himnuszt.
A világ magyarsága a magyar kultúra napját 1989 óta ünnepli január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként, és jelölte meg dátummal a magyar Himnusz kéziratát.
Nagy-Miskó Ildikó, muzsa.sk
