A vesztes magánya.

 

A győzelmet nem kell magyarázni, de tanulni leginkább a kudarcból lehet. Tartják a focisták, és ez igaz a politikára is.

Piros lett az a bizonyos paradicsom nem sárga. Az áprilisi zimankó ellenére beérett. Az ország három város kivételével ismét narancssárgába öltözött. Igaz a legnagyobb, a főváros döntő részében ellenzéki siker született. Kettéoszlott az ország? Kérdezhetnénk. Van egy baloldali urbánus, és egy jobboldali rurális Magyarország? Nem feltétlenül. Hiszen az igazság valahol félúton lehet, az abszolút számok mutatják meg a valódi támogatottságot, ami egyértelmű Fidesz-dominanciát mutat. Annak ellenére, hogy először kellett Orbán Viktornak az egész tarka baloldallal, egységes tömbként dacolnia. Természetesen még a vak is látta, hogy a baloldali egység csak névleges. Ami számunkra, felvidékiek számára is hordoz magában egy elég markáns üzenetet. De ebbe most nem szívesen mennék bele.

Inkább visszakanyarodnék e rövid elemző írás címválasztasának okára. Ahogy Orbán Viktorból és a mögötte felsorakozott csapatból a választás eredményének bejelentése kapcsán csak úgy sugárzott a magabiztosság, meg, érthetően módon, az őszinte és leplezetlen öröm, addig MZP egyedül maradt, mint az ujjam. Ez volt számomra a nap legerősebb (legmegrázóbb) képe. Igaz a családja ott állt mögötte, de politikai értelemben egy eldobott, duplán bukott (Lázár otthon is elporolta), zavarodott, kínjában a kudarcáért mindent és mindenkit (is) felelőssé tevő, összefüggéstelenül omlengő, az inkumbens miniszterelnökhöz és a felvállalt feladatához méltatlan szájhőst láttam.

De nem ő az egyetlen vesztes. A Jobbiknak nem jött be a cukisodás, az ideológiai bukfenc. A Mi Hazánk Mozgalom nem várt sikerével ismét hárompólusúvá vált a magyar politika.

A (nagyon nem egységes) Egységes Magyarországért szivárványkoalíciót alkotó politikai szubjektumok és vezetőik sorsának megjóslása e méretes bukta után pedig még Nostradamusnak is emberes feladat lenne.

Hogy mi lesz mától? Szerencsére ugyanaz, amit már ismerünk és kedvelünk. Összeül a kormány, visszatér a napi munkához, mindenki ott folytatja, ahol pár napja abbahagyta. Talán lesz pár új miniszter, de az irányvonal, hála Istennek, nem változik. Sem az anyaországban, sem a külhonban, sem az európai színtéren. És, jól van ez így!

Nehéz idők, erős embereket szülnek – mondják. Nekünk pedig ilyen erős, határozott, a hazájukért, a nemzetükért – a közösség erejével felvértezve – a legvastagabb falon is áthatolni képes, markáns politikusokra van szükségünk.

 

Folytassa, miniszterelnök úr!