Koncsol László író, költő, kritikus, szerkesztő, helytörténész, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház egykori főgondnoka életének 87. évében, február 17-én hunyt el. Gyászszertartására február 24-én a komáromi református egyház ravatalozójában került sor. Géresi Róbert püspök, Fazekas László emeritus püspök és a szülőfaluja, Deregnyő lelkésze, Csoma László búcsúztatta őt. Mivel Erdélyi Géza nyugalmazott püspök és Tőzsér Árpád irodalmár egészségi okokból személyesen nem lehetett jelen, a búcsúlevelüket Rákos Loránt egyetemes lelkészi főjegyző, illetve Nagy Erika, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának titkára olvasta fel.
Géresi Róbert kiemelte: Koncsol László mindig távlatokban gondolkodott, s ha megszólalt, azt prófétai hangon tette. „Vallásos elmélkedés és emelkedettség jellemezi műveit. Mindez csak ott lehetséges, ahol mély hit is van… Az egész Kárpát-medencei reformátusság és magyarság tanítójától veszünk búcsút“ – fogalmazott.
Csoma László a deregnyői református gyülekezet nevében is végső búcsút vett Koncsoltól, felidézve a vele kapcsolatos, kedves emlékeit. Mint mondta:
Hangsúlyozta, a megpróbáltatások közepette nem könnyű megmaradni egyenes gerincű embernek, de Isten igéje a legnehezebb helyzetekben is erre bátorította őt, s erre sarkall mindannyiunkat…
Tőzsér Árpád Koncsol halálára írt gondolatait Nagy Erika tolmácsolta: „ Attól a Koncsol Lászlótól búcsúzunk itt most, aki hosszú-hosszú évekig meghatározó jelensége volt a szlovákiai magyar irodalomnak és szellemiségnek. Literátus volt a szó eredeti (antik) értelmében: egyszerre volt költő és író (az első írása egy novella volt, még Komáromban, gimnazistaként írta, s egész életében készült egy „közép-európai regény” megírására, amely hányattatott sorsú őseinek története lett volna. A mű sajnos, nem készült el), és egyszerre volt legalább olyan súllyal tudós (az irodalom, az esztétika és a zene tudora). Hetvenéves barátság kötött össze bennünket, ismertem nemcsak a megírt, hanem a meg nem írt műveit és gondolatait is. S a küzdelmes életét is… Bölcsesség és derű jellemezte. A bölcsesség a beszédéből és írásaiból áradt, a derű a szeméből“ – hangzott el.
Azt is elárulta: „1951-ben, magyarországi iskolákból hazatérve, az egy évvel korábban nyílt komáromi magyar gimnázium, hogy úgy mondjam, gyüjtőmedencéjében találkoztunk először, amely tanintézet az életkorban is vegyes diákságának és válogatottan jó tanárainak köszönhetően magasan a legjobb volt az akkor, Szlovákiában újrainduló magyar iskolák között. Koncsol Laci a sárospataki iskolák színvonalát, hagyományait hozta ebbe a gyümölcsöző szellemi elegybe. Nemcsak nyúlánk alakjával, hanem tudásával, sokoldalú érdeklődésével és mélyen emberi tartásával is kimagaslott közülünk“.
Nem csak a pozsonyi Comenius Tudományegyetem Bölcsészkarára mentek együtt, hanem annak elvégzés után is sokáig közös utakon jártak: a szlovákiai magyar irodalom intézményeiben (Madách Könyvkiadó, Irodalmi Szemle stb.) dolgoztak.
„Aztán jött a husáki normalizáció, s ez Koncsol Lászlóból addig nem ismert erkölcsi minőségeket hozott föl. Addig csak a szelíd, szemlélődő sztoikus-humanista Koncsolt ismertük, a hetvenes évek második felében viszont meghívást kapott a PEN-től a szlovéniai Bledben tartott ülésükre, ahol László a felszólalásában olyan élesen bírálta az akkori csehszlovákiai viszonyokat, hogy hazatérte után a szlovákiai kommunista párt hivatalai és emberei hosszú évekre ellehetetlenítették irodalmi tevékenységét. Csoda-e, ha a rendszerváltás után ott találjuk a korábbi irodalmi ellenzék által indított Kalligram Könyvkiadó alapítói között! Ezután évekig szabadúszó, illetve a Kalligram Kiadó foglalkoztatja. (Ekkor állítja össze és szerkeszti az általa az írói-szerkesztői pályájának nagy büszkeségeként emlegetett Csallóközi Kiskönyvtár című, negyvenöt helytörténeti műből álló sorozatot.)“ – tudtuk meg.
Ahogy azt is megtudtuk, hogy „a mintegy fél századot felölelő írói-alkotói pályája során negyedszáz, a magyar irodalom történetét tanulmányozók számára megkerülhetetlen tanulmánykötet, kritikagyűjtemény, verseskönyv és helytörténeti munka jelent meg a tollából, s akkor a szintén jelentős műfordítói tevékenységéről még nem is szóltunk. Csak csodálkozhatunk, hogy a gazdag alkotói tevékenység mellett hogyan jutott neki ideje és energiája a közéleti munkára is. Mert hosszú élete során volt a Pro Patria Honismereti Szövetség vezetője, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, s 2002 és 2006 között a Szlovákiai Református Egyházkerület főgondnoka is. S ez az „is” persze távolról sem jelenti, hogy ezeket a fontos tisztségeket nem ugyanolyan lelkiismeretesen és nagy felkészültséggel végezte volna, mint ahogyan írt“.
A jóbarát levelében azzal a gondolattal búcsúzott Tőle, hogy hiába érte meg a nyolcvanhat évet, tulajdonképpen éppen úgy teli bőrönddel távozott, mint anno a nagy zeneszerző, az ötvenkilenc éves Bartók Béla. „Legyen Neked könnyű egykori szeretett városunk, Komárom földje. Nyugodj békében, Isten veled!“
Fazekas László egyebek mellett elmondta, hogy a sokoldalú alkotótól, az egyházuk tiszteletbeli főgondnokától Katalin lánya és László fia, hat unokája és nyolc dédunokája is fájó szívvel búcsúzik, akárcsak sok más rokona, volt barátja, pályatársa és tisztelője. A 2010-ben, hosszas betegség után 2010-ben elhunyt, szeretett hitvese, szül. Nagy Katalin tanár mellé helyezik őt örök nyugalomra. „Az egész élete egy felfelé vágyódás volt oda, ahol azok vannak, akik az igazság megismerését, megélését végigharcolták az életükkel… Ez a felfelé tekintés mindig meghatározta döntéseit, amelyek egyenességet, hajlíthatatlanságot mutattak…“ – szögezte le, emlékeztetve arra, amikor
