Küszöbön a szeretet ünnepe, miközben arra a családok apraja-nagyja izgatottan készülődik. Ez alkalommal az idén már 80. karácsonyát váró Boráros Imre, Kossuth- és Magyarságért-díjas színművésszel és élete párjával – kollégájával, Petrécs Annával, a Komáromi Jókai Színház Örökös Tagjaival beszélgettünk a legszebb karácsonyi élményeikről, a legemlékezetesebb ajándékaikról és az időszerű ünnepvárás részleteiről.
Gyermekkorukban hogyan élték át az ünnepi időszakot, mire emlékeznek vissza legszívesebben?
B.I.: — Az 1972 óta már Pozsonyhoz tartozó szülőfalumban, Vereknyén a múlt század derekán nagy divat volt a koledálás, más szóval mendikálás. Szentestén a barátaimmal meg-megálltunk a rokonaink és a jó ismerőseink ablakai alatt, ahol nagy-nagy szeretettel énekeltük a karácsonyi dalokat. Tőlük cserébe süteményt, gyümölcsöt, torkosságokat kaptunk, de pénzzel akkoriban nem szokták jutalmazni a gyerekeket. Ez idő alatt a szüleink felállították és feldíszítették a karácsonyfát, mely alá ajándékokat tettek. A közös ünnepi vacsora után pedig jöhetett a Jézuska!
P.A.: — A már Komáromhoz tartozó Örsújfalun, a szüleimmel és a négy testvéremmel együtt mélyen vallásos családban nőttem fel, nagy jelentőséget tulajdonítva a keresztény ünnepeknek, így a karácsonynak is. Sajnos, az egyetlen bátyám már elhunyt, de szerencsére, a nővéreim még élnek Örsújfalun, az egyikük még mindig sekrestyés az ottani katolikus templomban. Nos, azt csak később tudtam meg, hogy valójában mindig az unokatestvérem öltözött be angyalkának, aki szentestén csengettyűvel hívott mindenkit a Jézuska által meghozott, szépen feldíszített karácsonyfa köré. Sosem felejtem el azt a csínytevésemet, amikor az ágyunk mellé felállított fáról éjjel az anyukám által főzött csokikból akartam csenni, de ez a tervem balul sült el: az egész fa beledőlt az ágyunkba…Az emlékeimen kívül máig megőriztem az egykori fenyőfáinkat díszített, több színes díszgömböt is, amelyeket majd továbbadok az unokáinknak.
Mik voltak a hajdani legemlékezetesebb karácsonyi ajándékaik?
B.I.: — Az édesanyám leggyakrabban könyvekkel ajándékozott meg minket, gyerekeket. A kis-Duna mellett nőttem fel, amely vastag jegén bátran lehetett siklani. Eleinte az édesapámtól örökölt, régimódi, kulcsos korcsolyát a lábamra húzva, szeltem a métereket. Majd pozsonyi harmadikos gimnazistaként karácsonyra megkaptam az első új, Kanada márkájú korcsolyámat egy szép cipővel együtt, s ezzel egy nagy álmon vált valóra. Abban a tanítás után az éppen megnyílt fővárosi fedett jégpályán is büszkén feszítettem. Bár mindez a 60-as évek elején történt, de mindmáig csodálatos emlékként maradt meg bennem.
P.A.: — Akkoriban a nagy családokban drága ajándékokra nem igazán telt, ahelyett nálunk az ünnepi készülődésre és a meghitt családi hangulatra helyeződött a hangsúly. A legszebb gyermekkori karácsonyi ajándékom az a bordó, hímzett bársony ruha volt, amit a szüleim a szomszédasszonyunkkal varrattak meg nekem. Annak emléke talán azért is él bennem nagyon mélyen, mert én évközben többnyire a nagyobb nővéreim által kinőtt ruhákat hordtam, ez pedig végre csak az enyém lehetett. Talán e legemlékezetesebb gyermekkori karácsonyi ajándékom hatására, tavaly a keresztfiam kislányának piros sima bársony ruhát ajándékoztam. A szívemet felettébb melengette, hogy annak ő is hasonlóképpen nagyon örült, sőt, még aludni is abban akart.
A fiatal felnőttkorukat milyen magánéleti és/vagy színházi karácsonyi történések aranyozták be?
B.I.: — Én 1965-ben érkeztem a komáromi székhelyű Magyar Területi Színházba (MATESZ), de akkoriban nem voltak divatban a társulati karácsonyi ünneplések. Majd egyre közelebb kerültünk egymáshoz Pannikával, akivel 1967-ben összeházasodtunk. Nagyon örültünk annak, hogy az első közös karácsonyunkat már a szerényen berendezett, de mégis saját egyszobás lakásunkban tölthettük. Ahhoz hasonló maradandó szép emlékünk a Henrik fiunk 1974 augusztusi megszületése utáni első karácsonyunk is, immár hármasban. Majd az ő házassága és mindkét lányunokánk megszületése által egyre nagyobb lett a családunk, s egyre több feledhetetlen karácsonyi élménnyel gazdagodtunk.
P.A.: — Általában karácsony második ünnepén jöttünk össze a nővéreimmel és az ő családtagjaikkal. Akkorra még a prágai látogatásainkról is haza szoktunk sietni, hogy velük is együtt lehessünk. Amikor tavaly végre a cseh fővárosban élő Henrikék is találkozhattak az unokatestvéreivel és azok családjával, örömünkben potyogtak a könnyeink, hiszen mindnyájunknak nagyon fontosak a családi-rokoni kötelékek. A fiaméknál pedig mindig nagy boldogsággal töltött el minket az, hogy ők az unokáinkkal együtt ugyanúgy élik meg a karácsony szépségeit, ahogy azt gyermekként velünk megszokta. A most 13 éves Lilla és a 9 éves Tina szentestén vacsorázni is alig tud, úgy várják már a Jézuska jövetelét. Aztán megszólal az angyal csengettyűje, s következhetnek az ajándékozás örömteli percei. Utána már az általunk Komáromból magunkkal vitt bejglit és kacsahusit, valamint a fehér hallevest is jóízűen fogyasztottuk el. Amikor arra lehetőségük nyílt, élvezték a gyermekmiséket is, amelyeket egy hajdani tehetséges operaénekesből lett pap celebrált, gyermekkórus részvételével. Bennünk pedig a közös családi ünnepléseken kívül mély nyomott hagyott a 2006 adventi időszakában megvalósult, ausztráliai turnénk is, amely során az ott élő magyaroknak szívvel-lélekkel mutattuk be a karácsonyi műsorunkat. Egész Ausztráliát körbeutaztuk egy magyarországi művészpár társaságában, s mindenütt lubickoltunk a szeretetben és a sikerben.
Mi minden tartozik bele a jelenlegi ünnepi időszakukba, s mit kívánnak az olvasóinknak?
B.I.: — Mivel a sikeres díszlet- és látványtervezőként Prágában dolgozó fiunkék nagyon elfoglaltak, minden karácsonykor nem találkozhatunk, ami időnként keserédessé teszi az ünnepeket. Mi tagadás, nem csak az ünnep-, de a hétköznapokon is nagyon hiányoznak nekünk. Tizenöt éven át, karácsony táján mi utaztunk hozzájuk, az idén pedig a sok munkájuk ellenére, karácsony előtt több napra ők jönnek Komáromba, ha az Isten is úgy akarja…
Úgy érzem, hogy a karácsonyi szentmisének is bele kell férnie az ünneplésbe. Már gyermekként is természetes dolognak tartottam azt, hogy a többségében keresztény svábok által lakott Vereknyén családostul karácsonyi misékre jártunk. Majd kassai színészként is szívesen jártunk az ottani impozáns dómba, Komáromban pedig a már bazilikává vált Szent András templomba, éjféli misékre is. Mi tagadás, idősebb korban már tartunk a hideg szentélyekben való megfázástól – megbetegedéstől, ezért előfordul, hogy csak odahaza éljük át a szeretet ünnepének lelkiségét. Végül Ady Endre Adja az Isten című versének soraival kívánok békés, boldog karácsonyt valamennyi olvasónak: „Adja meg az Isten,/ Mit adni nem szokott,/ Száz bús vasárnap helyett/ Sok, víg hétköznapot,/Adja meg az Isten”.
P.A.: — A nőtársaimhoz hasonlóan ilyentájt én is csinosítgatom az otthonunkat, becsomagolom a már megvett ajándékokat, és tartós süteményeket is készítek. A fiunkék 21-én érkeznek, és szentestére már utaznak az özvegy nászasszonyomhoz, hogy ne kelljen egyedül töltenie a karácsonyt. Ezért az idén 23-án csúcsosodik ki a közös ünneplésünk, Komáromba tehát a megszokottnál egy nappal korábban érkezik a Jézuska, akit Lilla és Tina még kamaszként is nagyon vár. Mindenkinek azt kívánom, hogy felnőttként is hasonló tiszta lélekkel tudja várni az ünnep csodáját, szépségeit, mint a gyerekek!
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
