Így utólag visszagondolva, csaknem negyvenöt év távlatából arra döbbentem rá, hogy valójában soha nem hallottuk őt kiabálni, dühöngeni. Pedig lett volna miért, hiszen nem mindegyikünk értette meg a szerves és szervetlen gyökök, kötések mágikus rejtelmeit.
Ő pedig mindig a tökéletesre törekedett. Türelmes volt, elnéző, kiegyensúlyozott. Ez csak a nagy tudósok tulajdonsága. Mint ahogy az is, ahogyan előadott: humorral átszőve, anekdotázva, érdekessé téve az amúgy száraz, átlagos halandóknak sokszor érthetetlen összefüggéseket. Csaknem húsz évig nem találkoztunk. Amikor a véletlen összehozott bennünket, úgy üdvözölt, mintha folyamatosan tartotta volna velem a kapcsolatot. Azután már nem tanár-diák, hanem baráti szálak fűztek össze bennünket. Többnyire régi kollégáival beszélgetett. Hat éve ment el, ezt is nehéz elhinni. Régi iskolájában, a Selye János Gimnáziumban a múlt hét péntekén róla nevezték el az iskola kémiai tantermét.
–m–
DUNATÁJ HETILAP
