1844. november 13-án fogadták el azt a jogszabályt amely államnyelvvé tette a magyart. A magyar nyelv és nemzetiségről szóló1844. évi II. törvényt értelmében: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”
Ebből az alkalomból lett november 13-a a magyar nyelv napja, az emléknap célja: ráirányítani a figyelmet a magyar nép szellemi-kulturális öröksége és nemzeti identitása alapját jelentő magyar nyelvre. A magyar nyelvet 2011-től ünnepeljük november 13-án, korábban 2009-től április 23-án tartották.
Íróink, nyelvművelőink, tudósaink több gondolata is a magyar nyelv szépségéről és fontosságáról szól, ezek közül gyűjtöttünk néhányat csokorba.
Nagy László író szerint: „Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig.” Ehhez a gondolathoz szorosan kapcsolódhat Kosztolányi Dezső gondolata is: „Gyarapítani szeretnők szókincsünket, nem apasztani. Nem riadunk vissza egy új szó alkotásától sem. Szívesebben fölelevenítünk egy szót a régi nyelvből, szívesebben élünk tájszóval is, semmint hogy unos-untalan idegennel tarkázzuk mondatainkat.” – Fontos lenne ez a mai időkben is, amikor beszéd közben egyre több idegen kifejezést használunk.
Kodály Zoltán a híres zenetudós többször is a magyar nyelv szépségét, helyes használatának fontosságát fogalmazta meg, első gondolata az előzők folytatása is lehetne, hiszen azt mondja: „A nyelvhelyesség ügye nem nyelvészeti szakkérdés, hanem közügy, mindnyájunk ügye.” A tőle származó második idézetben viszont az írók felelősségét is kiemeli: „Tanítottuk-e iskoláinkban a nyelvet úgy, amint kellene? Érettségivel, tanári oklevéllel eresztettünk rá a magyar életre olyanokat, akiknek nyelvismerete fogyatékos, kiejtése rossz, gondolkodása a nyelv szellemétől idegen. Ha csak feleannyi gondot fordítottunk volna anyanyelvünk tanítására, mint az idegen nyelvekére, nem jutottunk volna ennyire. … Mindenkibe bele kell nevelni a nyelv sorsa iránti érdeklődést, a saját beszéde-írásáért való felelősséget. … Kell mindenekelőtt az írók tudatos közreműködése. Olyan íróké, akik minden leírt szavukért érzik, vállalják a felelősséget, akik hajlandók egészen megtanulni magyarul, hogy a remek hangszert egész terjedelmében használhassák, ne csak egy-két szűk részletében.”
Ahogy zenetudósunk, úgy Déry Tibor is segítségért kiáltott a magyar nyelv művelése, a nyelvhasználat miatt, pedig ő még a XX. század embere volt, és valljuk be, azóta nem javult a helyzet. „A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul. Mind rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását. A könyv tükre a léleknek. Soha olyan lomposan nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napi sajtó stílusa a pongyolaság; közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, hirdetései szűrő nélkül kerülnek a lapba. A mozi, a köznyelv másik nagy nevelője, nem marad el a versenyben, a képfeliratokat kísérő szövegeket a nép legádázabb ellenségei találják ki, kik még az elemi iskola próbáját sem állnák meg. A rádió is tetézi a hanyagságot. A könyv is megrontja a nyelvet, nem beszélve az élmény-irodalomról, amelynél szennyesebb hullám nem söpört végig a magyar irodalmon. Az idegen művek tolmácsolásában olykor nem találni egyetlen mondatot sem, amely a legelemibb mondattani vagy nyelvtani szabályokat megtartaná. A politikusok és a tudós előadók is nyomorítják a nyelvet …”
Két idézetet is választottunk, ami a nyelvet a hazával említi, Kányádi Sándor szerint: Egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv, Márai Sándor pedig emigrációs éveiben Naplójában jegyezte föl: „Nincs más haza, csak az anyanyelv”.
Vadkerti Neszméri Csilla, dunataj.sk
