A Felvidéki Értékőrzők a dél-komáromi Endresz Csoport Egyesülettel közösen az idén május elsején a komáromi áttörés – véres vasárnap 105. évfordulójára emlékezett, délelőtt az egykor lemészárolt 102 hős észak-komáromi katolikus temetőben 2011-ben felújított síremlékénél, majd délután a túloldali vasúti híd déli hídfőjénél, ahol újraavatták a 15 évvel ezelőtt állított emlékművet, s arról is megemlékeztek, hogy a dél-komáromi képviselőtestület 5 évvel ezelőtt nyilvánította az Összetartozás Városává Komáromot.
Az észak-komáromi megemlékezésen, ahol a tömegsírnál a Komáromi Szekeresgazdák a Tolma Baranta Egyesület tagjaival együtt álltak díszőrséget, Mihacs Szilvia, a Felvidéki Értékőrzők egyik „motorja” köszöntötte a jelenlevőket, többek között a kettészelt város mindkét oldaláról érkezett küldöttségeket, Molnárné dr. Taár Izabella dél-komáromi járási hivatalvezetőt, a történelmi egyházak képviselőit, a Magyar Nemzetőrség „Török István” Győr-Moson-Sopron Megyei Szövetségének és nem utolsó sorban a szervező civil szervezeteknek a vezetőit.
Azután felkérte Bese László történészt, a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének oktatóját, a felvidéki Történelemtanárok Társulása elnökét emlékbeszéde megtartására.
„A mai napon az 1919. május elsejei komáromi áttörés áldozataira emlékezünk. A támadást, melyet a dél-komáromi, tatai és győri munkásság önkéntes alakulatai szerveztek az észak-komáromi csehszlovák helyőrség ellen, tragédiával végződött. A merész kísérlet ugyan elbukott, de az áldozatok, egykor élt honfitársaink ma is emlékezetünkben élnek” – fogalmazott a szónok, majd az áldozatok előtti tisztelgés jeleként felelevenítette a 105 évvel ezelőtt történt események pontos menetét, ami április 30-án, éjfél előtt két ponton indult meg az északi városrészt január óta megszállás alatt tartó csehszlovák helyőrsége ellen.
„Az első a vasúti hidat, a másik pedig a közúti hidat volt hivatott felszabadítani. Az első támadó alakulat csónakokon kelt át a Dunán, a vasúti hídtól nyugatra, Koppánymonostor magasságában…A támadás egy fontos sikerrel indult, a csehszlovák katonák közül egy tudott elmenekülni, a többieket foglyul ejtették, és a vasúti hídon visszakísérték őket a magyar oldalra. Az így felszabadított vasúti hídon keltek át ugyanekkor az első támadó alakulat további részei. Az őrházat felszabadító csapatokkal egyesülve tovább folytatták harcukat, immár azzal a céllal, hogy a város erődrendszerén keresztül behatoljanak a városba, majd pedig elfoglalják a vasúti pályaudvart… Előrenyomulásuk során az I-III. bástyáknál először találták magukat szemben ellenállással, hiszen ott voltak elszállásolva az itáliai légiók századai” – hangzott el.
A támadás másik főiránya a közúti hídra esett, ami azonban már csak részben volt sikeres.
„Egyrészt a gyengébb védművek ellenére a híd őrsége nem futott el a túlerő láttán – amiben szerepet játszhatott az is, hogy ezek a légiós alakulatok voltak, – másrészt felszereltségük révén – hisz két golyószóró állt rendelkezésükre – volt értelme az ellenállásnak. A túloldalon kialakult harc hallatán, a közúti hídon megindult a magyar előrenyomulás, s az így kialakult számbeli fölény miatt kezdtek hátrálni a védők a város irányába. A védők ellenállása ugyanakkor kifizetődött, mert mire a kis hídon a városi rakpartra értek, a csehszlovák helyőrség támogató csapatokat küldött a támadók feltartóztatására. Ezzel az időveszteséggel a támadó csapatok elvesztették a lehetőségét annak, hogy komoly harcok nélkül behatoljanak a belvárosba, és gyorsan elérjék támadási céljukat, az erődrendszer központját, egyben a helyőrség és az ezred parancsnokságát” – tudtuk meg a továbbiakban.
Mint mondta: mivel a helyőrségnek és a legionárius katonaságnak végérvényesen sikerült megállítani a magyar előrenyomulást – amiben nagy szerepe volt tüzérségüknek, – az elfoglalt állásokban újra megrekedt az előrenyomulás.
„Magyar részről már ekkor komoly veszteségek lehettek, a beszámolók szerint az Erzsébet-szigeten lakó Fried fakereskedő villájában rendeztek be elsősegélynyújtó központot. A magyar csapatoknak az sem segített ekkor már, hogy a csapatokat támogató magyar tüzérség hajnali három óra tájban telibe találta a csehszlovák helyőrség lőszerraktárát, ám a csata kimenetelét nem befolyásolta kedvezően, sőt inkább a hadszínteret és támadókat megvilágítva, a védőknek kedvezett…A harci helyzet megváltozását döntően az 5 óra körül Érsekújvárból vasúton megérkező csehszlovák csapaterősítés jelentette, mely teljesen eldöntötte az ütközet végkimenetelét. A vasútállomásra érkező csapatok először a várost tisztították meg a támadóktól, majd gyors ellentámadásba mentek át a vasúti híd irányába. A meglepett magyar vörös katonák innen a vasúti hídon hazafele, majd miután ezt a menekülő utat elvágták, részben Őrsújfalu, de inkább az Erzsébet-sziget felé menekültek, nemritkán viszont a polgárok házaiba menekültek…” – ecsetelte a további részleteket.
A csehszlovák katonák azonban a sövényekkel és falakkal tarkított szigetet méterről méterre foglalták el, és tisztították meg az ellenségtől, miközben minden lakóházat és gazdasági épületet, esetleges rejtekhelyet ellenőriztek…
„A csapdába esett katonák igyekeztek elbújni, de ezzel sokszor a helybélieket is veszélybe sodorták: jó példa erre a szigeti Mayer család története, akiknek pincéjében tucatnyi magyar katona keresett menedéket. Miután az ő és szomszédaik szeme láttára a csehszlovák katonák lemészárolták a magyar katonákat, az egész családot a várba kísérték, miközben legkisebb fiukat is megölték, a családfő pedig néhány nappal később halt bele sérüléseibe, melyeket kihallgatása során szerzett. Ugyanígy, szemtanúk állítása szerint az említett rögtönzött elsősegélynyújtó helyen, a Fried házban sem találtak túlélőket másnap, csak a brutális kegyetlenséggel legyilkolt vörös katonákat. Szintén ezeknek a borzalmas tetteknek az elkövetésére utalnak a halottszemlék jegyzőkönyvei, melyek többségében nem lőtt seb szerepelt a halál okaként, hanem szúrt, vagy puskatussal okozott seb” – folytatódott a megdöbbentő múltidézés.
Rámutatott: május elseje Komáromban az elesettek összegyűjtéséről szólt: „A katonák először a város határában földelték el a támadók holttesteit, pontosan 121 ember földi maradványait. Antonín Basl, szlovák származású katonatiszt, illetve az utólagosan lefolytatott vizsgálatok alátámasztják azt a feltételezést, miszerint a bizonyítékok eltüntetésének céljából, a vasúti és közúti hídról, valamint a szigetről a csehszlovák katonák több tucatnyi halottat dobtak a Dunába, illetve földeltek el a várban. Petr Hofman cseh történész prágai levéltári kutatások alapján azt közli, hogy a csehszlovák alakulatok 150 puskát és 800 kézigránátot zsákmányoltak, ami szintén a hivatalosnál magasabb magyar veszteségekre utal. Ha számba vesszük azokat az áldozatokat is, akiket a folyóban úszva vagy csónakon menekülve lőttek le, a magyar áldozatok száma 200-300 között mozoghatott, tehát a veszteség a 20 százalékot is elérhette…Az azonosítatlan holttesteket a katolikus temető szélén közös sírba, a 19 azonosított áldozatot pedig külön-külön temették el”.
A 105 évvel ezelőtti borzalmak felidézése után Bese László hangsúlyozta: „A komáromi áttörés áldozataira emlékezünk ma, de kötelességemnek tartom, hogy beszéljek a jelenről is, erről a megemlékezésről és azokról az emberekről, akik itt a komáromi május 1. emlékét kitartóan ápolják. Kötelességemnek tartom, mert máshol nemigen hangzik el, de példaértékű az, ami itt Komáromban történt az elmúlt két évtizedben. S miért? A komáromi áttörési kísérletet az utókor sokszor ideológiai alapon próbálta újraértelmezni, hol az osztályharc hőseinek, hol bűnbakoknak beállítva az abban résztvevőket. Évtizedeken át tartó vita tárgyát képezte, hogy a támadók kommunisták voltak-e elsősorban vagy inkább magyar revizionisták. Talán épp mindkettő, 1919-ben, ebben zűrös és zavaros esztendőben még ez is lehetséges volt. Nekünk az utókorból nem tisztünk ítéletet mondani az akkor élt emberek fölött, de megemlékezhetünk tetteikről, bátorságukról, vakmerőségükről. Megemlékezhetünk az egykor élt és már említett komáromi polgártársainkról, akik városukért, városunkért harcoltak és áldozták életüket. Ennek a közösségnek, aki itt áll, és akik itt álltak az elmúlt években, sikerült kiszabadítania az 1919-esek történetét az aktuálpolitika és az ideológia fogságából, ezzel pedig egy igazán méltó emléket állított a hős elődöknek”.
A megemlékezés során Arlett Tamás, az Endresz Csoport Egyesület elnöke arra is emlékeztetett, hogy 15 évvel ezelőtt „a szemétből, gazból, sokak összefogásával állították helyre a vasúti híd déli hídfőjénél levő emlékművet, kezdtük előkaparni az elhallgatott, elfeledett történetet, a komáromi áttörés történetét. Számadó Emese (a dél-komáromi Klapka György múzeum régész-történész-igazgatója) és Mácza Mihály (a Duna Menti Múzeum nyugalmazott történésze) tudományos tevékenységének hála, nagy pontossággal megtörtént a nap eseményeinek feltárása”. Majd a 13 évvel ezelőtti észak-komáromi síremlék-felújítást is megemlítette, amelyet csoportjuk az itteni Egy Jobb Komáromért PT-vel közösen végzett.
„Talán az egész Kárpát-medencében ez az egyetlen olyan megemlékezés, mely az eredeti helyszínen, két részletben, két időpontban, két országban, de egy városban került megrendezésre 13 éve. Különleges város a miénk…Tíz évvel később eljutottunk oda, hogy a 100. évfordulón az Endresz Csoport és az EJK PT kezdeményezésére Dél-Komárom Önkormányzata – a Magyar Országgyűlés alelnökének, Lezsák Sándornak jelenlétében Komáromot az Összetartozás Városává nyilvánította. Pár évvel ezelőtt 16 helyi polgári társulás összefogásával, a Kárpátia Sport PT és a Felvidéki Értékőrzők koordinálásával, Észak-Komáromban is megtörtént a csoda: Észak-Komárom Önkormányzata ellenszavazat nélkül szintén kinyilvánította egyetértését, így Komárom már teljes egészében az Összetartozás Városa” – fejtette ki a továbbiakban. Leszögezte: ha ez a kinyilvánítás majd parlamenti szinten is megtörténik, akkor a hajdani áldozatok nem voltak hiába.
Végül kiemelte: a komáromi magyarok és szlovákok már megtanultak együtt élni és azt is megtanulták, hogy a múlt megismerése mellett a jövő építése is közös feladatunk, „mintát mutatva a határ menti települések példás együttműködésére nem csak magyar-szlovák, hanem európai viszonylatban is…!”.
A koszorúzással párosuló, észak-komáromi megemlékezésen Kiss Róbert kanonokkal együtt imádkoztunk az áldozatok lelki üdvéért, Maczkó Fanni „eötvösös” tanuló tolmácsolásában meghallgattuk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, Borbély Károly gitáros énekes előadásában pedig több odaillő dalt, végül közösen elénekeltük a Himnuszt. A dél-komáromi rendezvényen Számadó Emese nyújtott történelmi áttekintést, beszédet pedig Czita János ottani alpolgármester mondott. Az Őrzők együttes, valamint a Magyar Hatodosok Kulturális és Hagyományőrző Együttes jóvoltából pedig a Valahol aláírtak valamit című irodalmi-zenés összeállítás hangzott el.
Nagy-Miskó Ildikó, dunataj.sk
