Egyszer már megtettem ezt az utat, feltételeztem, mi vár rám, fel is készültem elegendő olvasnivalóval, mivel egy ilyen utazás hosszú és unalmas. A sors úgy hozta, hogy a British Airways légitársaságot le kellett cserélnem a KLM holland légitársaságra, a kényelmes business osztályt pedig turista osztályra. Az útirány hasonlónak tűnt, föl északra Grönland fölé, ezután le San Francisco irányába. A légitársaság alkalmazottai igyekeztek könnyíteni az utazás bonyodalmain, időnként megjelent a tálalókocsi ételés italkínálattal.
A sokfajta üdítő közt található fehér, vagy vörös borból kérek, hiába csörömpölnek jégkockákkal az üdítőitalok készítésénél. Így legalább nem töröm az agyamat, mi történne ha….hiszen 10-12 km magasságban repülünk, itt a külső légkör hőmérséklete -60- 70 Cº fok között mozog, alattunk pedig a határtalan és jéghideg óceán. Talán ennyit az útról. A gyakori átvilágításokat a mai technikai vívmányok korában csupán fölösleges zaklatásnak tartom. Hogy mit szabad és mit nem a repülő fedélzetére vinni kissé nevetséges, mert…. inkább ezt nem is részletezem, nehogy valaki ötletként felhasználja. Átvilágítottak Ferihegyen indulás előtt, Amszterdamban átszállásnál, és San Franciscoban, azaz a végállomásunk repterén. Megérkezésem napján az amerikai zászlók többsége félárbocra volt leeresztve, később tudtam még, hogy ezzel évente megemlékeznek Kennedy elnökük meggyilkolására. Alighogy leraktuk a poggyászainkat, kaliforniai tartózkodásunk borkóstolással kezdődött, Cline borászatnál, klubtagsági alapon. A klubtag, a kötelező negyedéves fejadag megvétele fejében, tagsági áron, ami két üveg bor, két baráttal ingyenesen, szabad választás szerint végigkóstolhatja a pince borkészletét, amely ezúttal 25 fajta borból ált. Borral kezdtük, hiszen ez a legismertebb kaliforniai „hungaricum”, ahogy már szó volt róla, egy magyar gróf, HARASZTHY ÁGOSTON honosította meg Kaliforniában a szőlőt. Előző itteni látogatásom alkalmával tiszteletemet tettem a grófunk tiszteletére emelt emlékműnél. Cline borászatnál már ismert voltam, sőt a DUNATÁJ is, mivel előző látogatásom után bővebben írtam a borászatról és küldtem nekik a lapból. A fölszolgáló hölgy megjegyezte, hogy a magyar vízilabdacsapatot várják, hozzátéve, hogy nagyon jól játszanak, ez pedig nekem szinte olyan jól esett, mint a kóstolandó 2010-es évjáratú kedvenc vörösborom. Még be se fejeztük a borkóstolást, jött a meghívás hamburgeres vacsorára. Ez nem volt az ínyemre, nem vagyok a híve a hamburgereknek és inkább kipihentem volna az út fáradalmait, de mégis elfogadtam a meghívást, amit később már nem bántam meg. Lehetőségem nyílt megismerni a hamburgerek más arculatát. Magasabb osztályú hamburgerétkezdébe tértünk be, telt ház volt. Az ajtónál egy fogadópulttól irányították az asztalfoglalást, kedves mosollyal kérdezve a vendégeket, ez vagy az a szabaddá vált asztal megfelel-e nekik. Mivel többen voltunk, úgy húszperces várakozás után villámgyorsan összeállították részünkre az asztalokat, leültünk, máris kezünkben volt az étlap-féle, melyet nem értettem, így megmagyarázták, hogy a hamburgert minden vendégnek magának kell összeállítania. A hús lehetett pulyka, csirke, marha vagy bölény, én az utóbbit választottam. Sőt, meg lehetett határozni, milyenre legyen a hús sütve, világosra vagy sötétebbre, én bifsztekes világosra rendeltem. A továbbiakban el sem tudom mondani, mi mindent tetettem rá, sült hagymát, tormaszószt, majonézt, az ajánlat mellé kereszteket raktam, hasonlóan mint mások. Ezt a hamburgernek nevezett valamit egy kis tálacskában szolgálták fel, kés-villa kíséretében, csak azt kellett volna még mondaniuk, hogy edd, ahogy tudod. Ember legyen a talpán, aki meg bírja enni ezt a sokaságot. Alul-fölül egy vékonyka zsemleféle utalt arra, hogy ez mégiscsak hamburger. A hálaadás napja az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb
ünnepe. Ilyenkor az élelmiszerüzletekben nagy a sürgés-forgás, nagyon egyszerű minden, szokványos, az ünnephez kötődő ételek félkészen vagy készen is kaphatók és helyben kóstolgathatók. Aki mégis otthon akarja elkészíteni az ünnepi eledelt, jó előre megrendeli a pulykát, avagy „boldogpulykát”. Sokat tűnődtem azon, miért boldog az a pulyka, amelyiknek elvágják a nyakát. Megmagyarázták, azért, mert ezek az állatok szabadon nőnek föl, nem zárt neveldében. Előző utamról írt tudósításomban már bővebben foglalkoztam ezzel az amerikai ünneppel, arról viszont nem írtam, mi lesz azzal a két pulykával, amelyek, miután több millió pulykával együtt felkészítették erre a napra, Obama elnök életmentő kegyelme által megúszták ezt a „pulykanapot” és elkerülték a sütőt… Állítólag már soha senki nem fogja őket bántani, leélik az életüket egy farmon. Legalábbis nekem így magyarázták. Ezen a környéken a pulyka eléggé „szentesített” állat, mert azonkívül, hogy a vadpulykák szabadon, bántódás nélkül randalírozhatnak a tetőkön, egy bevásárlóközpont terén egy otromba giccses bólogató óriáspulykára lettem figyelmes. Amíg tudakozódtam, mi a fene-csoda ez, a legkisebbik unokám már fönn is termett a pulyka melletti korláton, én pedig a mellette elhelyezett tábláról megtudtam, hogy konzervadakozást hivatott népszerűsíteni a rászorulók részére. Hát igen, egyrészt gyerekcsalogató, másrészt konzervgyűjtögető, s a táblára az is ki van írva, milyen konzervre van szükség. A konzervet egy résen a pulykába kell beledobni. Nekem hiába bólogatott a pulyka, tőlem nem kapott semmit, ilyesmire nem voltam felkészülve. Kaliforniában nagy divat az adakozás, adakoznak a könyvtár részére, iskoláknak, a szegényeknek kirakott konténerekbe ruházatot gyűjtenek, most éppen a Fülöp-szigetek károsultjaival vannak elfoglalva. Kalácsot sütnek, ezeket eladják, s a bevételt a rászorulóknak szánják. Ebbe a sütésbe a nejem is szívesen beszállt. A dolog filozófiája, hogy ha nekem van, kötelességemnek érzem ebből valamicskét adakozni. Hazafelé menet meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a gyémántsávban haladunk és így hamarább érünk haza. Ez
is egy agyafúrt találmány, hogy könnyebbítsenek a forgalmon. Van egy sáv, gyémántsávnak hívják, amelyben csak az a autó haladhat, amelyben ketten, vagy többen ülnek. Így az autók jobban ki vannak használva, az utakon kisebb a terhelés és a levegőszennyezés is kisebb. Itt az autó szükséglet, egy családban több van belőle. Megfigyeltem, hogy a házaknál általában két, vagy több garázs is van. Ahogy már megírtam, itt a természetet szent dolognak tekintik, és az erdő a természet temploma. Viszont, ha a polgár megvett egy telket, s épített rajta egy házat, azt gyakran a természet kárára tette. Ezért létrehoztak egy szervezetet, amely megvásárolja az eladó vagy a megüresedett földeket, így gátolva a környezetromboló építkezéseket. A meglévő házakat persze szabadon lehet átépíteni, vagy bővíteni. Gondolom, nem mindenhol van így, én Kaliforniáról, az Egyesült Államok leggazdagabb államáról, San Francisco környékéről tudósítok. Biztosan érdekli az otthoniakat, hogyan nyilvánul meg a gazdasági válság. Az üzletek tele vannak áruval, textiláru rendkívül kedvező áron kapható, vevő is van elegendő, az éttermekben telt ház van, mozik üzemelnek. A karácsonyi árengedmények javában tartanak. Vettem egy árleszállított trikót 96 centért, és még aznap 30 százalékos árengedmény is volt a Marshall üzlet összes árujára. Ez lenne a válság. Megjegyzem, az élelmiszerek ára kissé növekedett az előző látogatásom óta. Van olyan is, ami nem tetszik, például, hogy a termék árához a kasszánál hozzászámítanak kb.10 százalék adót. Amikor játékot vettem az unokámnak, s a kezébe adtam a pénzt, hogy fizessen, a pénztáros megkérdezte, ki veszi, mert ha én fizetek, 10 százalékkal olcsóbb lesz. Miután értetlenül álltam, elmagyarázta, hogy aznap az 50 éven fölüli vásárlónak kedvezménye van. Így nekünk néha érthetetlen AMERIKA, de ahogy mondani szokás, ahány ház, annyi szokás. (Folytatása következik)
Hrala Gyula
DUNATÁJ HETILAP 49/2013
